Kiegyensúlyozottan, derűsen áll előttem harmadik gyermekével a szíve alatt. Ismerem rég, együtt jártunk gimibe, majd az érettségi után néhány évvel találkoztunk az utcán, és megdöbbenve láttam, hogy Ilonának kendő van a fején, és a kendő alatt nincs haja. Akkor nem volt erőm megkérdezni a 24 éves lánytól, mi történt vele. Ma már, tíz évvel a történtek után nekem is könnyebb kérdezni, és neki is könnyebb válaszolni.
– Mikor a kemoterápiát kaptam, én sem fogtam fel, mi történik velem – meséli Szikoráné Pogonyi Ilona. – Körülbelül öt évre rá kezdtem el jobban olvasgatni a témában, és akkor gondoltam bele mélyebben, mi mindenen mentem keresztül. Az egész annyira hirtelen történt. Egy csomót vettem észre a nyakamon, ami egyébként nem is látszódott, csak egyszerűen éreztem, hogy ott van. Először nem is akartam foglalkozni vele, hiszen minden „aprósággal” nem rohan az ember az orvoshoz. De aztán, ahogy nőtt, majd a másik oldalon is megjelent egy, tudtam, hogy lépnem kell. Előbb a laborba, azután a fül-orr-gégészetre utaltak be, majd mellkas CT-re és röntgenre küldtek. Az orvosok azon csodálkoztak, hogy nem volt semmiféle tünetem, nem fogytam, nem fájt, nem szúrt. Okosabbak ezután nem lettünk, úgyhogy következett a biopszia, de még az sem mutatott konkrét eredményt. Így egy sebész azt mondta, ha tudni akarjuk, mi ez, ki kell metszeni egy darabot az egyik csomóból. A szüleimnek nem is szóltam, hogy azonnal tolnak a műtőbe, annyira féltettem őket az izgalomtól. Csak a páromat hívtam fel – mesélte.
„Az utolsó kemóra már tüsis hajjal mentem”
2011 márciusában adták Ilona kezébe a papírt, melyen a Hodgkin-limfóma neve szerepelt. Ez a nyirokrendszer daganatos betegsége. Az első kérdés, melyet Ilona feltett, az volt: Akkor most meg fogok halni? Az orvos megnyugtatta, jó esélye van a gyógyulásra. Két hét múlva már ott feküdt az első kemoterápián, melyből ezután még 11 várt rá.
– Kéthetente kaptam, a párom vitt át minden alkalommal. Az első után még teljesen jól éreztem magam, volt étvágyam és erőm. Aztán, mikor már elkezdett a szervezetem telítődni, egyre gyengébb lettem. Napokig csak feküdtem, hányingerem volt. Már éreztem magamon a kemó szagát, nem is bírtam a szagokat magam körül. Egyedül Anyukám húslevese volt az, ami igazán erőt adott. Aztán elkezdett hullani a hajam. Megmostam, megfésültem, és egy marék a kefében maradt. Aztán még egyszer áthúztam rajta a fésűt, és még egy marék kihullott. Levágattam rövidre, majd még rövidebbre, de végül teljesen kihullott. Érdekes, hogy augusztusban már, az utolsó kemoterápia előtt újra nőni kezdett. Pici, tüsis hajjal mentem a kezelésre – folytatta.
Ha Ilonának volt ereje, sétálgatott a városban. Élte a mindennapjait, nem gondolt folyamatosan a betegségére. Talán ha nem így tett volna, túlságosan megijed, kétségbe esik, és nem képes ennyire pozitív maradni.
– Rengeteg támogatást és lelki erőt kaptam a családomtól, a legtöbbet az jelentette, hogy a párom nem hagyott el. Ha ő akkor azt mondja, „helló”, nem biztos, hogy én most itt ülök. Ott volt mellettem végig. Ekkor alapoztuk meg a jövőnket, hiszen abban az évben, 2011 nyarán minden nehézség ellenére összeköltöztünk. Nem ijedt meg a betegségemtől, sőt mindig nagyon éreztette velem, hogy szeret – emelte ki.
„Képes voltam beszélni a betegségemről”
Az első kemoterápia előtt és az utolsó után Ilona egy hetes PapIMI mágneses terápiára járt. Utána félévente, ma már évente jár kontrollvizsgálatra. Az eredmények azt mutatják, teljesen meggyógyult. A csomók tíz éve eltűntek, és azóta sem tértek vissza. A mai napig nem tudja, mit tehetett volna másképp – ha egyáltalán tehetett volna bármit is – annak érdekében, hogy ezt a betegséget elkerülje. Annyit ma már bátran kijelent, hogy a jeleket észlelve azonnal orvoshoz kell fordulni, hiszen neki is az volt az egyik nagy szerencséje, hogy még időben jó kezekbe került. A másik pedig az, hogy ilyen pozitív az életszemlélete.
– Nem fordultam be, nem voltam a négy fal közt. Amikor jobban éreztem magam, vásároltam, otthon segédkeztem, a páromat kísértem a fogathajtó versenyeire. És tudtam a betegségemről beszélni. Úgy érzem, nagyon fontos volt, hogy ki tudtam magamból adni az érzéseimet. Egy kicsit megváltoztatott engem és a környezetemre is ez az egész történet. Elkezdtünk jobban odafigyelni egymásra, a valóban lényeges dolgokra, még inkább értékelni azt, hogy milyen szuper család vagyunk mi így együtt. Majd jöttek a csodák, a kislányom, aki ma már 6, és a kisfiam, aki 3 éves. Nyáron pedig érkezik a harmadik babánk – mesélte mosolyogva.
Február 4-e a Rákellenes világnap. Fordítson Ön is időt, figyelmet a korai felismerésre!
