Új szolgáltatást indított a városi a könyvtár: Mű-Kedvelő címmel biblioterápiás foglalkozásokat tartanak, havi egy alkalommal. Fontos, hogy ne a terápiát halljuk meg, és ne az irodalomórai kínlódás emléke ugorjon elő, távol áll ettől.
Hogy mi ez akkor pontosan? Petrovszki Mária könyvtárost kérdeztem, aki frissen végzett biblioterapeuta is, a foglalkozások vezetője.
– Az olvasásfejlesztés és -ösztönzés speciális célú, kifinomultabb formája a biblioterápia – fogalmaz tömören Petrovszki Mária. – Az irodalomterápiás foglalkozásokon egy-egy értékes szépirodalmi alkotás (novella, vers) élményszintű feldolgozása történik. A nyitott csoportfoglalkozások célja a szépirodalom, az olvasás megszerettetésén túl az önismeret-fejlesztés, a különböző kommunikációs és az egyéni életminőség javítását támogató képességek, készségek fejlesztése, hiszen a szépirodalom remek lehetőség arra, hogy az ember jobban megismerje önmagát, saját és mások viselkedésének mozgatórugóit.
Hogy képzeljünk egy ilyen foglalkozást?
– Formailag úgy néz ki, hogy körben ülünk, egy novellát olvasok fel több részletben, közben többször megállunk, beszélgetünk az addig olvasottakról, a történetről, a szereplők érzéseiről, tetteikről. A foglalkozásokra csak nyitott szívet és egymásra, magunkra figyelést „kell hozni”, a mű az eszköz, ami gyógyít, én pedig egy közvetítő vagyok.
Valóban gyógyít ez a tevékenység?
– A biblioterápia szigorúan fordítva könyvekkel történő gyógyítást jelent, de két különböző ága van. Jómagam a fejlesztő biblioterápia ágát művelem, ami egészséges embereknek szól, tehát nem gyógyítunk, mint egy pszichiáter.
Bárkinél előfordulhatnak krízishelyzetek az életében, és a biblioterápia segítség lehet abban, hogy a krízist mint továbblépési lehetőséget éljük meg.
A mű és az irányított beszélgetés során felismerjük az önmagukon túlmutató dolgokat, a fennálló problémákra több szemszögből látunk rá, és akár magunk rögzült szokásaival akár mások magatartásának okaival szembesülünk úgy, hogy saját személyiségünket végig óvjuk, hiszen a történetről, illetve a szereplőkről beszélgetünk. Lackfi János gondolatával összefoglalva: „Az irodalmat jellemezhetném úgy, mint egy háztartási gépet, ami segít és könnyebbé tudja tenni a napjainkat.”
Hogyan működik, hogyan hat?
– A biblioterápiás foglalkozás nem hasonlít egy irodalomórára, semmiféle előzetes ismeretet nem igényel. Az a célunk, ami a szépirodalom célja is: a lélekre, az érzelmekre s az érzékekre hatni. Az irodalom a csodájával hat. Késleltetve is, adott esetben több napig gondolkodik az illető a történeten, a szereplőkön. Hogy is volt, mit is mondott, hogyan is érezte magát. Kimondatlan problémákat vagy görcsöket így képes feloldani. Az ember, ha magában megfogalmazza gondjait, már akkor tesz egy fél lépést arra, hogy nyitott legyen különböző megoldásmódokra. Vagy ha a történetben van egy konfliktushelyzet, és annak van egy megoldása, akkor kap egy olyan példát, amit esetleg felhasználhat, vagy a hitet, hogy van megoldás, ne adja föl. A biblioterápia csoportos foglalkozás, így nem csupán a műből tanulhatunk, hanem egymástól is, és felismerhetjük, hogy nem vagyunk egyedül problémáinkkal.
Ehhez bizonyos nyitottság kell, az érintett merje bevallani, hogy szüksége van rá, és tegye meg a lépést.
– Így van, ám itt nem kötelező semmi, önkéntes a véleménynyilvánítás, a hozzászólás. Ha valaki eljön, de úgy érzi, hogy nem akar beszélni, akkor nem kell beszélnie. Akkor ő csak hallgatója, szemlélője és magában szűri át akár az információkat, akár a művet, akár az érzelmeket. De hozzáteszem azt is, hogy olyan még nem fordult elő, hogy valaki ne szólalt volna meg. Minden ilyen csoportban a legfontosabb a bizalom. Ami ott, akkor elhangzik, az egymás között marad,azt harmadik félnek, csoporton kívüli személynek nem mondjuk el. Előfordul nagyobb érzelmi reakció, ami esetleg megrendítő, utána szégyellné magát az ember, de itt nem kell. Nyugodtan lehet sírni vagy nevetni. Azt tapasztalom, hogy megnyílnak az emberek.
Mit tudsz tenni azért, hogy ne legyen ez egy pletykafészek? Mindenki az adott szavát vagy betartja vagy nem… ez veszélyhelyzet.
– Szerencsére egyáltalán nincsenek ilyen tapasztalataim, sem csoporttagként, sem foglalkozásvezetőként. Az emberek alapvetően jók és szolidárisak egymással, és miután az érzéseinkkel „dolgozunk”, érzékenyebben és empatikusabban reagálunk egymásra, így szerintem fel sem merül senkiben, hogy megszegje a bizalom-megállapodásunkat. Másrészt mindenki magára, befelé figyel elsősorban, és ezek a belső történések foglalkoztatják a továbbiakban is, nem a másik személy.
Legközelebbi alkalom: január 24-én 15 órától a könyvtárban.
