Verasztó Antal író, költő dedikálta legújabb kötetét. Vele beszélgettünk írásról, anyanyelvről és a múló időről. „Mert az idő nem értünk van, csak megmér bennünket.”
Dedikálásra szánta el magát Verasztó Antal író, költő, nem sokkal legfrissebb novelláskötete megjelenése után. Az IQ Könyvesboltban szerdán és csütörtökön délután fedezhettük fel jellegzetes ősz hajkoronáját. Verasztó Antal nemcsak költő, író. Krónikás ő, aki lelke szűrőjén engedi át a múlt emlékeit. Nyomtatásba került írásai 22 könyvben szerepelnek, 2008 óta önállóan is jelentkezik, ez az ötödik kiadványa. Mindnek témára utaló címe van. Rendszerezi is, nemcsak összegyűjti szülőhelye történéseit.
– A „Batyu a kilincsen” az indulást, a „Százezer alkonyat” szülővárosom újratelepítéstől számított idejét, az „Évgyűrűk” a krónikás időben meghatározható korát, a „Visszalopott idő” az emlékek felidézését, míg a „Lépcsők” a még lehetséges folytatást jelképezik – vallja.
– Miért tartja fontosnak az emlékek leírását?
– Mert egyszer el fog következni az idő, amikor a feledés jótékony homályából kimentegetett írásaim már nem menekülhetnek könyvborítók védőszárnyai alá. Meg azért is, mert jó dolog írni a gyermekkori csengő hangjáról, mely már rég nem szól, de leírva mégis hallom. Az írás maga mit jelent számomra? Ünnepnapokat! Akinek éles a szeme a látásra, az észrevehet életrajzi elemeket az írásokban, de a történet nem rólam szól. A szavak örömét édesanyámnak, a betűk örömét hajdani néptanítóimnak köszönhetem. Ezek a kezdetek a maguk idejével, bizony jóval hetven év előtti időben gyökereznek.
– Emlékszik a kezdetekre?
– Író-olvasó találkozókon, könyvbemutatókon fel- feltették nekem a kérdést. A kérdésre leginkább baráti társaságban volt megadható az autentikus válasz: Utcai deszkakerítéseken, melyek az iskolából csent apró krétadarabbal lettek felpingálva. Egyfajta kezdet a halhatatlanság felé!
– Sajátos nyelvezetéről is szokták kérdezni?
– Több klasszikus példát említhetnénk: Babits Mihály költői nyelvhasználatában ősei kedves tájszavait, ódon hangulatú népies szólásait, a szekszárdi nyelvjárás ízeit használta. Weöres Sándor a nagy játékos, bármilyen szerepbe beletalált. Ő mondja: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Példa lehetne még: Illyés Gyula, Kosztolányi, mesélőkedvű íráshoz pedig Tamási Áron. De van nekünk sajátos alföldi nyelvjárásunk, s annak régi időkben használt gyönyörűséges változata, melyet a mai közérthetőség határáig alakítgatva szívesen használok. A levéltárak ódon fóliánsai tehetnek róla, hogy beleszerettem.
– Az idő múlását is sajátos módon értelmezi.
– Az idő ugyanazzal gazdagít engem is, mint bárki mást, tapasztalásokkal. Más országokban járva, más földrajzi tájakkal, másféle emberekkel, más kultúrákkal ismerkedve az onnan magammal hozott lelkemben kucorgó emlékekkel, melyeket meg lehet írni. Mert az idő nem értünk van, csak megmér bennünket.
Lépések jönnek, majd elapadnak. Egy szív dalokat őrizve megáll, s a perc határkővé válik, de a lépcsők továbbra is vezetnek valahová…
