Dr. Laurinyecz Mihály katolikus plébános pappá szentelésének 25. évfordulóját ünnepelte a június 22-én tartott ezüstmisével.
A múlt szombati szentmise meghívott szónoka Szigeti Antal, a békéscsabai társszékesegyház plébánosa, Laurinyecz atya nagybátyja volt. Az ünnepség keretében hálát adtak az elmúlt 25 lelkipásztori év kegyelmeiért, és találkoztak mindazok, akiket valamilyen módon érintett Laurinyecz atya szolgálata, korábbi plébániájáról például különbusszal érkeztek a jeles alkalomra.
Az Orosházán 2011 óta szolgáló atyával beszélgettünk a papi pályáról, az elmúlt, és az elkövetkezendő huszonöt évről.
– Miért ezt a pályát választotta?
– Egy papnak hivatása van, nem foglalkozása. Annak idején úgy éreztem, hogy Isten hívott meg, és hiszem, hogy ő tart most is ezen a pályán, ahol jól érzem magam. Az a legjobb, hogy olyat tudok közvetíteni, ami nem múlandó, az örökből egy kis morzsát.
– Jeles évfordulók alkalmával szeretünk visszatekinteni, mérlegelni, mit sikerült elérni az eltelt idő alatt. Ön is kiértékelte az elmúlt 25 évet?
– Nehéz áttekinteni ennyi évet, hiszen néha egyetlen nap is nagyon mozgalmas a mi életünkben. A legfontosabb, hogy úgy érzem, hogy a helyemen voltam, a helyemen vagyok. Úgy érzem, másutt is megállnám a helyemet. Azért vagyok itt, mert Isten erre teremtett. Tulajdonképpen így értékelném, a feladatomat csináltam. Nem érzem, hogy különösebbet vagy mást tettem volna, mint ami általában elvárás egy paptól. Természetesen különbség van abban, hogy ezt ki hogyan teszi, ugyan úgy, ahogy minden orgonista másként játssza le ugyan azt a zeneművet. Maximum ebben rejlik némi különbség.
– Mi a véleménye, hogyan ítélik meg mások?
– Ugyan úgy vannak hibáim, mint bárki másnak. Azok kerülnek a legközelebb hozzám, akik szavában megtapasztalom a szeretetből fakadó építő és őszinte kritikát. Sajnos kevés ilyen ember van. Nem tesz jót az embernek, a léleknek az egyoldalú dicséret, ahogy az egyoldalú negatív kritika sem. Azért sem, mert nem igaz. Ahogy minden ember több a látszatnál, úgy a pap is.
– Milyen nehézségekkel találkozott a múltban és a jelenben?
– A nehézségek mindig abból fakadtak, ha megakadtam a felszínen, amikor teret adtam a látszatnak, fontosabb volt a forma, mint a tartalom. És amikor nem tudtam felragyogtatni a lényeget, Isten szeretetét. Amikor a hit helyébe a vallás lépett, amikor nem abból indultam ki, hogy mi a valóság, hanem hogy én mit szeretnék, mit képzelek el.
– A jövőre vonatkozóan milyen tanácsot adna magának és másoknak?
– Hogy az embernek legyenek nagy ünnepei, ahhoz szép, és igazi hétköznapok kellenek, amik egyszerűk, és dolgosak. Vegyük észre az örök Istent a múlandó teremtett valóság közvetítésében.
