A színészi játék és a látvány rendben volt, a történetet azonban kicsit hosszúra fűzték.
A Pannon Várszínház múlt héten szerdán játszotta Orosházán a Monte Cristo Grófja című két felvonásos darabját.
A veszprémi társulatot nem kell bemutatni az orosházi színházba járó közönségnek, hiszen az elmúlt években rendre felléptek nálunk. A Dzsungel könyve, a Hotel Menthol, a Muzsika hangja, az Ének az esőben mind könnyed, zenés szórakoztató darabok voltak, nagy sikert is arattak. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról már kissé kilógott ebből a sorból, de abban is a zene dominált.
Alexandre Dumas fantasztikus regénye, a Monte Cristo Grófja közel 1500 oldalas, annak idején faltam minden sorát és élesen emlékszem az aprólékosan kidolgozott részletekre, egyszerűen nem lehetett letenni a könyvet. Ezért is vártam, vajon mit sikerül kihozni a történetből a színpadon.
Aki könnyed szórakozást várt szerda este, rosszul tette. A regény mondanivalójához színpadi műfaját tekintve nem a vígjáték illik. Azért mégiscsak furcsa lenne, ha a halottakkal tele lévő színpadon önfeledt mulatozást látnánk. Nem is lehetett egyszerű dolga a forgatókönyv írónak, Vándorfi Lászlónak, aki egyben a darab rendezője is.
Az előadás végén nem tudtam azonnal eldönteni, hogy milyen volt, sokféle benyomás, érzés, gondolat kavargott bennem. Kellett pár nap, hogy mindez letisztuljon. És éppen az imént említett forgatókönyv a kulcs, a lényeg, az a furcsa érzés a darab végén ehhez köthető. Ugyanis az egész túl hosszú volt, sok volt benne a monotonitás, a megmagyarázás. Ez pedig néhol lapossá és vontatottá tette a történet folyamát. A még erősebb szöveghúzással, nagyobb lépésekkel, történeti ugrásokkal összefogott sztori kimondottan jót tett volna az előadásnak. (Ahogy az is jót tenne, ha végre kerülne valahonnan pénz a színpad felújítására, hiszen a deszkák minden egyes lépésnél nyikorognak, recsegnek és a haldokló monológja közben ezt hallva nem is tudom, hogy sírjak, vagy nevessek, bár inkább bosszankodom).
Ez a darab nem musical volt, mint az eddigiek, amikkel Orosházán felléptek. Talán ezért is volt furcsa a kevés énekes rész – ha jól rémlik összesen kettő volt – hiszen a pannonosok nagy erénye éppen az, hogy a koreográfiával és tánccal összekötve sodró, jó minőségű zenei produkciókat adnak. Az énekes részek talán könnyebben átlendítették volna a nézőt a hosszú darabon.
De voltak pozitívumok is bőven. A látvány most is teljesen rendben volt. A fényeffektek, a fehér és sötét kontrasztok használata a jelenet váltásoknál, kiváltképp a börtönös résznél tökéletesen kivitelezett volt. Nem is érdekelt, milyen háttér munka zajlik a sötétben a színpad jobb oldalán, hiszen a bal oldalon lefoglalt a cselekmény. A színpadi füst is erősen megdobta a produkció vizuális élményét – az már a színházterem sajátossága, hogy a füst nem tud sem fent, sem oldalt távozni, hanem szépen belepi a nézőteret, így aki elöl ül, vajmi keveset lát.
A koreográfia és a díszlet használata mindig is erőssége volt a veszprémieknek. Már korábban is írtam: külön tetszik, hogy nem építenek minden előadásra új díszletet, hanem a meglévő kellékekből, rengeteg fantáziával kreálnak újabb és újabb hátteret maguknak. Most is visszaköszönt több előadás háttere, és egyszerre jelképezte a hajót, a börtönt, a kastélyt, a szobát, a pincét és a tengerpartot. Nem is kellett túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy mindezt belelássuk a darabba.
A Pannon Várszínház új oldalát mutatta meg ezen az estén az orosháziaknak. Ki-ki döntse el magában, hogy melyik tetszik neki jobban. Én inkább a zenés, szórakoztató, totális hétköznap esti kikapcsolódást adó darabokra szavazok…
