Így kezdte a Himnuszt Kölcsey Ferenc, és a befejező sorok 1823-as megszületésére emlékezve január 22-ét a Magyar Kultúra Napjaként ünnepeljük 1989 óta.
Az 1823-as esztendő hallatán agyunk iskolában edzett zugaiban az a tudás is életre kel, mely kitörölhetetlenül, egy-egy rímet is elismételve őrzi: január elsején született Petőfi, aki már ezekben a napokban, az anyatejjel, nemcsak az életet, de a szabadságvágyat is magába szívta. (Szabadság, szerelem!) A legalább 3-as magyarosok arra is emlékeznek, hogy Az ember tragédiája írója, Madách Imre 1823. január 22-én élete második napját töltötte édesanyja, Majthényi Anna karjaiban, Alsósztregován. A nagyszalontai iskola padjaiban pedig ezekben a téli napokban a betűvetés ösvényén éppencsak elindul Arany János, hogy aztán a Toldi kapcsán a kitűzött pályadíjon fölül egy életre szóló barátot nyerjen a lánglelkű poéta személyében. Petőfi és Arany első versváltásában olyan sorokra lelni, amelyek a versek, és tágabb értelemben az írott szó szerepét, fontosságát a mai embernek is üzenetként adják át (felelhetné akár a jó jegyre vágyó diák).
A magyar szellemi értékekre, kulturális kincseinkre való odafigyelés napjaiban hallgassuk meg e sorokat, és igen, merítsünk erőt belőle. Töltekezzünk, és bátorítsuk egymást: csak a bartóki „tiszta forrásból” vigyünk magunkkal. (Madách: A művészetnek is legfőbb tökélye,/ Hogy úgy elbú, hogy észre nem veszik.) Ne hallgassunk a jelen élhetetlenségét hangoztatókra, a „bezzeg régen!” nosztalgiájára, mert fent említett nagyjaink is ostorozták a kor tunyaságát, szellemi sivárságát, kritikával illették az igénytelent. (Madách: Tragédiának nézed? nézd legott/ Komédiának, s múlattatni fog.)
Ám megfogalmazták saját felelősségüket: „S ez az igaz költő, ki a nép ajkára/ Hullatja keblének mennyei mannáját./ …Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,/ Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,/ Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,/ Egy édes álom a kemény nyoszolyára!”(Petőfi). Arany, boldog családi életéből fakadóan olyan talált kincsről szól, amelyhez nem kell pénztárca: „Végre kincset leltem: házi boldogságot,/ Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni”, és lám, ma is sokan irányítják a figyelmet az anyagiakról a szellemi értékekre, a külsőségekről a belső békére. Csak meg kell hallani a (pusztába kiáltott?) szót!
A Himnusz egyik szép képe megintcsak ismerős: „Hányszor támadt tenfiad/ Szép hazám, kebledre,/ S lettél magzatod miatt/ Magzatod hamvvedre!” Ne gyártsunk hát ideákat a múltba visszanyúlva, éljük meg a MA apró örömeit, küzdelmeit, és bátran kérjünk vigaszt, megújulást az elmúltak tisztánlátó szemtanúitól: költőktől, íróktól! „Legyen hát célod: Istennek dicsőség,/Magadnak munka. Az egyén szabad/ Érvényre hozni mind, mi benne van./ Csak egy parancs kötvén le: szeretet…”
