Önvallomás, a naplómban leírt visszaemlékezés alapján – írja legújabb könyvéről Witt Márta.
A decemberi könyvbemutató okán azt kértük az orosházi írótól, egy évvel előző munkája után, meséljen az újabb szerzemény létrejöttéről.
– A történet 1940-től 1956-ig foglalja magában az eseményeket. Mintha Isten vezette volna a kezem… csak írtam, írtam a rongyos naplóm jegyzetei nyomán, hogy megismertessem azt a kort, melyben éltünk, mi a „társadalom kivetettjei”. Hiszem és vallom, hogy: ,,Múlt nélkül nincs jövő!”. A politika és ’56 eseményei örök nyomot hagytak bennem, de gyermeki örömeim, bánataim, a szülővárosom iránti szeretetem sokkal nagyobb mindennél – összegzett Witt Márta az Orosháza gyermekszemmel, Történetek a múltból (1940-1956) című könyvének a városi könyvtárban tartott bemutatója kapcsán.
Isten veled Józsi!
Múltidéző: „Emlékszem a szomszédunkban élt zsidó lányra, aki megmentette az életem, aztán következett a gettósítás, a német bevonulás következményei, a hátborzongató rádióhírek, s ezt követően édesapám katonai behívatása tette elviselhetetlenné napjainkat. Háború… Vajon hányszor hallottam ezt a félelmet keltő szót? 1944 a rettegés éve volt! Még most is tisztán látom magam előtt a felvirágzott mozdonyt, s hallom édesapám bíztató kiáltását, hogy : ,,Visszajövök! Visszajövök, ne sírjatok!”. Az induló „halálvonat” felvirágzott mozdonyának füstjében zokogva mondta édesanyám: ,,Isten veled Józsi!”. … A borzalmas bombázások alatt egy földalatti bunkerban voltunk, s tőlünk alig 6 méterre esett le a bomba, minket teljesen betemetve a törmelék által. Végre sikerült élve kimenekülve és akkor a porfelhőben láttuk, hogy lebombázták a házunkat és mindenünk odaveszett!”
„1950. A meghamisított történelmen keresztül szeretném feltárni az igazságot, amit a tankönyvekből kihagytak, amiről tilos volt beszélni. Igyekszem az olvasó elé tárni, ami akkor történt az iskola falai mögött. Hogy mit tettek velünk, kulákok és majdnem kulákok gyermekeivel az iskolában talpig megalázva! A parasztokat, ”P”-vel jelölték meg, a kulákok is kaptak jelzőt, engem, akinek a családja, főleg Kulcsár nagyapám, aki cserépkályhás lévén, két kezű munkával kereste a kenyerét, s húsz hold földet vett, ”kétlakinak” nevezték, akárcsak a Witt mamáékat. Kátlaki, azaz ”E” betűs kategória, ami egyébet jelentett, s ez volt a legrosszabb. Már csak a zsidócsillag viselése hiányzott, de én mindet szívesen vállaltam volna, alig tizenegy évesen! Az iskolai gyűlöletről nem is beszélve, hogy kiközösítettek, megaláztak, csúfoltak! Micsoda évek! Micsoda élet volt ez…?!”
