Az már magában jó kritika egy musicalnek, amikor a közönség nagy többsége az előadás alatt alig tud a helyén maradni, annyira menne táncolni. Pont ezt történt a Pannon Várszínház társulatával az Orosháza Fesztiválon.
A szervezők biztosra mentek, mikor a veszprémi társulatot hívták meg a fesztiválra, hiszen az előző fellépéseik rendre zajos sikert arattak. Most a Fenyő Miklós – Novai Gábor: Hotel Menthol című musical előadásával érkeztek Orosházára, a teltházas színházterembe.
A díszlet az ötletek tárháza
Elsőként az egyik legfontosabbról, a díszletről, ami most is tele volt ötlettel, kreativitással és meglepetéssel. Kimondottan tetszik az a gyakorlatuk, hogy nem építenek minden darabhoz monumentális díszletet, hanem a már meglévők variálásával, átalakításával dolgoznak. A puritán háttérhez sok kreativitás párosul minden esetben. Ötletes és célravezető, ahogy a tereket használják: a színészek másznak, csüngenek a korlátokon, kerékpároznak és földgömbön lovagolnak. A színpad minden talpalatnyi területe él és mozog a kellő pillanatban, ez pedig megadja az egész alaphangulatát.
A Hotel Menthol előadásának nehézsége abban rejlik, hogy a zenék és énekek közismertek, generációk nőttek fel a Limbo Hintót vagy a Hotel Mentholt énekelve. A közönség soraiban szerintem egy ember sem volt, aki legalább 3-4 slágert ne ismert volna. Éppen ezért ha a szereplők nem jól adják át az éneket, a hallgatóban máris jön a hiányérzet, és a “Fenyő Miki ezt sokkal jobban nyomta” szöveg. Erről viszont itt szó sem volt. Minden szereplő kiválóan énekelt, átérezve azt a szerepet, amibe a történet – és a rendező – belehúzta.
Korábbi írásaimban már kiemeltem Egyed Brigitta játékát. Most is ezt teszem, ugyanis hátán vitte a darabot. A “Mike”-ot alakító színésznő minden pillanatban ezer fokon ég, és simán elhiszem neki, hogy most ő éppen – szerepénél fogva – egy fiú. Dinamikus, lendületes, pont olyan, mint egy főszereplőnek lennie kell. Mellette a “Bringa” szerepét játszó Koscsisák András alakítása volt az, amelyik külön szót érdemel. A kissé lökött – úszni nem tudó – úszómestert megformázó színész minden egyes megmozdulása és szövege mosolyt csalt az arcokra, ami néha konkrétan röhögésbe csapott át az egész nézőtéren. Elég volt csak levegőt vennie egy mondat előtt, máris jött az újabb kacagás.
Rock and roll a nézőtéren
A szünet előtt nem sokkal pörgött be igazán a buli, amikor a táncosok és a szereplők lejöttek a nézőtérre, és köztünk nyomták a rock and rollt. Ez a kis epizód erősen meglökte az addig sem unalmas előadást, hiszen – a manapság divatos kifejezéssel élve – interaktívvá tette azt. A végén pedig a bátrabbakat felhívták táncolni, ami telitalálatnak bizonyult.
Egy apró hiányérzetem volt csupán, az pedig a világítás. Kevésnek találtam a játékot a fénytechnikával. Ez a darab stílusából adódóan bőven elviselt volna több effektet és színt, még jobban kiemelte volna azt a csodavilágot, amit a varázsos szemüveg adott.
Összességében érezni az egész társulaton az összetartást és a barátságot. A rendező, Vándorfi László – aki szintén játszott a darabban, méghozzá három szerepet is (benzinkutas – útépítő – miniszter) – ismét jól nyúlt a darabhoz. A várszínház nem sztárokat foglalkoztat. A tehetséges fiatalokat Vándorfi hagyja játszani. Nézőként azt érezni, hogy minden egyes karakterben nyakig benne van a színész saját egyénisége. Ez tette igazán életszerűvé számomra a nagy rock and roll utazást.
