Rendkívüli, de nagyon remélem, megismételhető az a színházi élmény, amit az Orlay Produkció hozott Orosházára a fesztiválra. Jó döntés volt, remek választás, ami nem okozott csalódást még akkor sem, ha a legnagyobb nevek szerepeltek benne, és azok felé fenntartással közelítek, ha vidéki fellépésről van szó. Kulka János és Nagy Ervin párosa visszaadta a színházba vetett hitem, olyan ÉLMÉNYT kaptam, amivel kapcsolatban a nézőteret elhagyva azt számolom, kit sajnálok, hogy nem jött velem, kinek mondjam, hogy nézze meg, mert ezt látnia kell!
„Nagy munkát vállal az magára,/ Ki most kezébe lantot vesz.” Petőfi szavai jutottak eszembe, hiszen hasonlóan érzem, hogy nem avatott kezek fogják a tollat, amikor Az esőember előadásról írni készülök. Hogy jövök én ahhoz, hogy méltató szavakat keressek-találjak rá? De ha nem írok, nem lesz hírré a jó előadás, a szervezők pedig esetleg kedvüket veszítik legközelebb is ilyet hozni nekünk. Pedig nagyon kell, biztos, hogy akkor is pótszékes teltház lesz!
Így rendhagyó módon nem azt írom le, hogy milyen volt, hanem, hogy nekem mi tetszett, mi ragadott meg, mit adott a játék, és kérem azokat, akik nem értenek egyet rajongásommal, állítsák szembe érveiket az én listámmal.
Anger Zsolt rendező átgondolt, letisztult elképzeléssel nyúlt a darabhoz, az előadás egységes volt: a zene, a díszlet, a jelmezek mind szolgálták céljait, maximálisan alárendelve annak. Ötletesség, kreativitás, sehol semmi öncélúság, és ez a játékra is igaz. Kulka János varázsolt: elfelejtettem, hogy ő kicsoda, és csak azt az autista férfit láttam, aki a pillanatnyi helyzetekben a belső korlátai szerint viselkedik. Hallottam korábban, hogy autisták között töltött el hosszú időt a szerepre készülve. Úgy gondolom, semmit sem ért volna, ha nincs meg benne a kellő alázat, érzékenység és tehetség, ami révén megformálta Raymond Babbitt figuráját.
Nagy Ervin színészi kifejező készlete végtelen, játéka dinamikus, kreativitása kifogyhatatlan. Még akkor is azt mondom, ha látni, hogy minden mozdulat szigorú kotta szerint való, a nagy egységnek alárendelve, hiszen a színész a rendezői elképzelést valósítja meg. De hogyan! A jól körülhatárolt keretek között végtelen szabadságban, brillírozik a szerepben. Váltásai a karaktert építik, de közben a művészt csodáltatják meg a nézővel: lám, ezt is tudja, és ezt is, és még egy újabbat is. Úgy hozza a tenyérbe mászó yuppie figuráját, hogy közben elfogadom az értékrendjét, élvezem (vagy szenvedem) vele az életet.
Amiatt, hogy mindkét főszereplő visz magával a maga világába, izgalmas a történéseket egyidejűleg két aspektusból megélni, ugyanakkor élvezni, ahogy tudatosan vezetik a figyelmem, alám rakják az újabb lépcsőfokokat, hogy együtt mehessek hőseinkkel. A nyers, olykor trágár kifejezések sem öncélúak, a mai kor hozadéka ez, bárhogy tiltakozunk ellene, és Charlie Babbitt figurájának szókincséhez tartozik. Raymond alsógatyát szárítós jelenete sem arról szól, hogy Kulka (talán) egy szál semmiben szerepel a darabban, hanem arról, hogy az autistának meg kell szárítania az alsóneműjét, amibe a saját neve van varrva, mert nem veszi fel az újat, ami a Calvin Kleiné – amint a beleírt név is mutatja. A szép pillanatok is jól kitaláltak, „megcsináltak”, de azon a határon belül maradnak, amíg még szépek, nem giccsesek, és nem tartanak addig, hogy a néző belefeküdjön egy hálás, operettes tapsviharba. Ilyenkor újra váltás van, és mehetünk tovább. Ahogy a celofán a befőttes üveg tetején a vákuumtól behorpad, és őrzi a gyümölcs lényegét, a benntartott tapsokkal, finom kuncogású poénokkal mi is megőrizhettük a történet zamatát. Én jó szívvel teszem a polcomra, és kérek még hozzá sok ilyet!
Fotózásra, forgatásra nem volt engedélyünk. Ezen az oldalon azonban találsz képeket és egyéb érdekességeket is.
