Drog, depresszió, zene, lázadás, gyilkosság, szabadság – mindez egy darabban.
A Veszprémi Pannon Várszínház vendégszerepelt Orosházán március 4-én. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalt adták elő, közel telt ház előtt a művelődési központ színháztermében.
A közönség soraiban ülő szép számú középkorúak többsége – egynémelyek saját bevallása szerint is – fiatalodni jött, hiszen a darab 1973-as bemutatásánál ők még tinédzserek voltak. De láttam tízenéves fiúkat és lányokat is, akik szüleikkel érkeztek. Az már az előadás végén derült ki, hogy a gyerekek kimondottan élvezték azt, amit láttak s hallottak.
A veszprémi társulat már lassan hazajár Orosházára, hiszen az elmúlt években több nagyszabású produkcióban is láthattuk őket. Elég csak a Muzsika hangjára vagy a Dzsungel könyvére gondolni. Ezzel a két előadással nagy sikert arattak, így a szervezők bátran gondolhatták, hogy nem lehet velük mellényúlni.
I Can’t Get No
A Képzelt riport története, történelmi és szubkultúrális közege azonban merőben más, mint a fentebb említett két darabé. Mondhatni, egy bizonyos réteget érint meg. Kizárólag csak a zenéjét hallgatni mást jelent, mint ugyanazt a zenét a színpadon kibontakozó történettel együtt követni. A kiváló zene magával ragad és repít – Ringasd el magad, Valaki mondja meg… Ám amint ugyanezek a történetbe ágyazva csendülnek fel, máris más a mondanivaló. Felsejlik a drog, a kilátástalanság, a depresszió és a lázadás szelleme. Az üzenet tehát csakis így, együtt “jön át”.
A társulat alapvetően jól fogta meg a történetet, ami néhol sokkolt, feszültséget keltett. Ez a vibrálás, idegesség és feszengés fontos alkotóeleme a darabnak. Jómagam is úgy éreztem a nézőtéren, hogy ott őrjöngök a Rolling Stones koncertjén, teljesen átadom magam a rock koncertek semmivel össze nem keverhető hangulatának, a tömegpszichózisnak.
Fotók: Kecskeméti Krisztina
A díszlet ötletessége is sokat lendített a darabon. Nem volt olyan pontja a színpadnak, amit ne használtak volna ki. A táncoknál nagyon érződött, hogy a darab jóval nagyobb térre van rendezve, sokszor szorongtak egymás mellett a szereplők. De ügyesen megoldották a helyszűke miatt fellépő torlódásokat, jól alkalmazkodtak a helyi adottságokhoz. Apropó színpad: egy örök és visszatérő probléma van vele csupán: hogy minden egyes lépésre recseg-ropog. Ez pedig a drámai jeleneteknél, vagy a csendes prózánál kimondottan idegesítő. Erről azonban nem tehetnek sem a színészek, sem a művházasok, hiszen sajnos a művház felújításkor „felejtették el” ezt normálisan megcsinálni.
Átjöttek a dalok
A Dzsungel könyvénél írtam korábban, hogy néha problémás volt az ének. Nos, ezt itt most nem tapasztaltam és örömmel vettem, hogy minden tisztán szólt, a színészek szerepüknek megfelelő habitussal énekeltek. Ez nem is olyan egyszerű feladat akkor, amikor több évtizedes slágereket kell énekelni, hiszen a közönség nagy többsége ismeri a darab zenéit, így azt is észreveszi, ha az énekes elrontja, vagy csal benne. Itt ilyen nem volt, ültek a dalok a darabon belül.
A társulat jó átlagot nyújtott, egy valakit azonban mindenképpen kiemelnék közülük: a Frantiseket alakító Egyed Brigitta az egész darab alatt élt a színpadon. Kiválóan játszott, tökéletesen alakította szerepét.
A második részt némileg erősebbnek éreztem az elsőnél. A történet ment a maga útján, némi apró hiányérzet azonban volt, a karakterek megformálói a szünet előtt nem voltak annyira veretesek. A szünetben beszéltem is néhány emberrel aki hazament, mondván, jobbra számított. Azonban meglátásom szerint rosszul döntöttek, hiszen a második felvonás parázsra sikeredett. Sokkal felszabadultabbnak, határozottabbnak éreztem.
Összességében jó előadást hozott a Pannon Várszínház, megérte az estét rájuk szánni. A percekig tartó vastapsból ítélve pedig úgy érzem, nem csak én gondolom úgy, hogy visszavárjuk őket Orosházára.
