Különös Szenteste volt…

Orosházi olvasónk novellát írt, a karácsony ihlette.
Szenteste egy idegen férfi jelent meg a csendes kisvárosban. Talpa alatt ropogott a hó, ahogy nagy, súlyos lépteket hagyott maga után. Hosszú út állt mögötte.
Apró hópelyhek keringtek körülötte, ahogy végighaladt az utcákon. A házak és az üzletek karácsonyi fényben tündököltek. A templomból orgona hangja hallatszódott, épp a Csendes éjt játszotta valaki.
A férfi egy könnycseppet törölt le barázdált és meggyötört arcáról. A múltra gondolt, a családtagjaira, akiket elveszített, és arra a szeretetre, amely körbevette őt, ha velük lehetett.
Tudta, hogy eljött az idő, hogy csendesen megpihenjen. Nem volt már senkije, aki hiányolhatta volna, vagy akár egyetlen könnycseppet is ejtett volna érte. Azokkal szeretett volna lenni, akiket igazán szeretett. Miközben egyre sűrűbben hullt a hó, ő elindult a temető felé, amelyet már útközben észrevett.
Az utcák kihaltak voltak, egy emberrel se találkozott. „Biztos mindenki a jó melegben ünnepel.”- gondolta magában. Ahogy a temetőhöz ért, egy apró fényt vett észre – az egyik síron valaki mécsest gyújtott. Közelebb lépett, hogy elolvassa, ki fekszik ott, de a síron nem volt név, sem pedig évszám. A sírkövet már megtépte az idő vasfoga, a felirat lekophatott róla… „De vajon ki hozhatta a mécsest?” Hirtelen mozgásra lett figyelmes. Az egyik sír mögül egy alak jelent meg. Hosszú, sötétkék köpenyt viselt és rövid, barna haja volt. Egy női arc tekintett rá, nagy, kék szemei ártatlanságot sugároztak.
– Maga hozta a mécsest? – tette fel a kérdést a férfi.
A nő egy ideig némán fürkészte az arcát, majd kellemes, tiszta hangon megszólalt:
– Én hoztam.
– Talán valamelyik hozzátartozója fekszik itt?
– Nem.
– Nagyon régi sír lehet, a felirat is lekopott róla… – folytatta a beszélgetést az idegen.
– Sosem volt rajta felirat.
– Ezt honnan tudja?
A nő válasz helyett elmosolyodott, majd néhány pillanattal később megszólalt:
– A sírban egy idegen fekszik. Senki sem tudja a nevét, hogy hol élt, vagy hogy mikor született. Évtizedekkel ezelőtt jelent meg ebben a városban, éppen Szenteste. Magányos volt, és meg akart halni. Lefeküdt a hóba… Ő feladta.
A férfi magára ismert a történetben. Meglepte, hogy az a másik idegen is éppen úgy akart meghalni, ahogy ő.
– Tudom, hogy miért vagy itt. Kérlek, ne add fel te is. – kérlelte a nő. Őszinte tekintete, és furcsán ismerősnek tűnő arca meghatotta a férfit.
– Honnan tudod? Ki vagy te?
A nő erre nem felelt, csak tovább győzködte a férfit: – Még nem jött el az idő, hogy megtérj a Teremtődhöz. Hidd el, sajnos nem vagy egyedül a magányoddal. Én nap mint nap tapasztalom ezt. De én segíthetek neked, ahogy nekik is.
– Hogy tudnál segíteni?
– Nem hiába vagy most itt. A mécses megmutatta neked az utat. Tíz évvel ezelőtt útra keltél, amikor elveszítetted a családodat. De ma megtaláltad azt a helyet, ahol új életet kezdhetsz, és boldogan élhetsz.
– Miért lennék itt boldog, amikor senkim sincs?
– Segítek neked. Először is, három szót jegyezz meg: hit, remény, szeretet. Higgy benne, hogy talpra állhatsz, reméld, hogy a talpra állásod meghozza a várt eredményt, és szeresd azt, amit elértél. Bízz magadban.
A férfi értetlenül hallgatta a nő szavait, ugyanakkor melegség járta át testét. Úgy érezte, lelke megnyugszik. Valóban megpihenhet hát… De csak a vándorlásban. Nem pedig az életben.
– Mondd csak, te itt laksz?
– Én mindenhol lakok. Nincs hazám, és mégis az egész világot magaménak tudhatom.
– Te is vándor vagy tehát?
– Nem vagyok vándor. Ott jelenek meg, ahol szükség van rám. – mosolygott a nő sejtelmesen.
– Még mindig nem sejted, ki vagyok, igaz?
Körülöttük sűrűn hullt a hó, a mécses fénye egyre kevésbé pislákolt. Hirtelen egy újabb fény jelent meg… Ezúttal a fény a nőből áradt.
– De hiszen te… – döbbent meg a férfi.
– Ott élünk mindenhol, ott vagyunk, ha segítenünk kell.
– De hisz ez csoda! – kiáltott fel a férfi.
– Persze, hogy csoda, de attól miért ne lehetne valóság?
A nő felnézett az égre, majd megszólalt: – Az est már nem tart soká… Csak Szenteste jelenhetek meg… Indulnom kell.
Hátat fordított a férfinak, majd köddé vált. Csak egy apró fény maradt utána, és a mécses a síron.
Különös Szenteste volt… A férfi erőre kapott, új életet kezdett, letelepedett a városban. Minden Szenteste kilátogatott ahhoz a sírhoz, ahol először járt. A mécses mindig ott volt, hogy utat mutasson az eltévelyedőknek, és hogy emlékeztesse őket arra, hogy attól, mert magányosak vagyunk, még szerethetünk, és mindig van esély újra kezdenünk.
Különös Szenteste volt… Nem mindenki olyan szerencsés, hogy találkozzon egy angyallal. Még ha ez nem is adatik meg mindenkinek, higgyünk benne, hogy az angyalok köztünk járnak, és vigyáznak ránk.
Seres Andrea, Orosháza