Ők azok, akikre még maga a pápa is az áldását adta. Ők azok, akik megváltoztatják az előítéleteinket.
Olyan hihetetlen színházi élményben volt részem, mint talán még soha. De nem csak én voltam így ezzel, hanem sok más nő, és sok férfi is, aki szintén nem tudta megállni, hogy ne csorduljon ki a könnye az előadás végén. Vagy kijelenthetjük azt is, hogy valójában nem is akartuk megállni, hiszen ritkán kapja el az ember szívét olyan őszinte érzés, mint azon az estén az AHA Színpad játéka közben.
Nem profi színészek álltak a színpadon, komoly szinten egyikük sem tanulta ezt a mesterséget. Hajléktanok ők, akik kicsit megváltoztatták, sőt valamennyire el is törölték bennünk azt a sztereotípiát, amit korábban róluk alkottunk. Az Egy éjszaka a hajléktalanokért című rendezvény egyik kapcsolódó programjaként érkeztek Orosházára. A 2001 óta létező csoportot Füsti Molnár Sándor irányítja. A Magyar Vöröskereszt által működtetett hajléktalan színházról vezetője elmondta, a csoport már Rómában, a pápánál is járt, aki nyilvános audiencián áldást adott rájuk, munkájukra.
– Ők, akik ma itt fellépnek, egy fő kivételével mint hajléktalanok. Egy ember van közöttük, aki már rendezett körülmények között él. Az egész színházunk azt próbálja megmutatni, hogy a művészet mindenkié. Ezek az emberek a színjátszás által belekóstoltak ebbe a világba, a művészet érzésvilágába. Olyan adalékanyagot kapnak a művészetnek köszönhetően, amire máshogyan nem tudnának, és nem is lehet szert tenni. Erre nem lehet kényszeríteni senkit. A csoport tagjai rájöttek, hogy ezáltal adhatnak. Itt ugyanis ez a lényeg. Ettől lesznek ők is igazán jó színészek – mondta Füsti Molnár Sándor.
Tóth Attila, a darab főszereplője a színjátszás élményéről csak annyit mondott.
– Azt a szeretetet, amit a közönségtől kapunk, mással nem lehet felülmúlni.
Egerek és emberek
A művelődési házba John Steinbeck Egerek és emberek című darabjával érkeztek. Furcsa volt látni a fiatal fiúkat és az egy szem fiatal lányt a színpadon, miközben az ember tudja, hogy ők (is) hajléktalanok. Hajléktalanok, mégis tökéletesen átadva magukat a drámának játszanak, és elkápráztatják a közönséget. A történet maga pedig mintha az ő életüket példázta volna. Otthont kereső vándormunkások, akik járják az országutat, s bár megfordulnak sok helyen, közben mégis arról álmodoznak, hogy saját tanyájuk lesz egyszer. Otthontalanok ők is, otthont keresnek ők is, akárcsak a színészek, akik alakítják őket. Pedig a darab választása, – Füsti Molnár Sándor elmondása szerint – nem volt tudatos.
– Nem választok olyan darabot, amiben ők megtalálják a maguk sorsát. Elnézést kérek, de miért kellene nekem bántani ezeket az embereket azzal, hogy szembeállítom őket a saját életükkel. Nem. Egyszerű játékról van szó.
A dráma során viszont, – akárcsak valószínűleg sokszor az életben is -, szembesítik őket a valósággal, azzal, hogy bár minden országutat járó egy kis darabka földről álmodozik, de még nem hallotta soha senki, hogy valaki meg is szerezte volna azt. Gyönyörű dalbetétek, jelentek a regény filmváltozatából…melyek mind csak emeltek az előadás fényén. A tragikus kimenetel után pedig a közönség pedig felállva, perceken át – olykor könnyeit törölgetve – tapsolt. A rendező szavai, azt hiszem, mindenkit meghatottak:
– Ne keressük a hibákat, egyszerűen tanuljunk meg szeretni!
Szeressük őket, hiszen ők azok, akik igazán megdolgoznak az adás képességéért. És aki tud adni, annak a szívében sok minden lakik, és akkor már nem is hajléktalan.
