Vitéz Jánoskák

A mesék kortalanságában, a gyermekkor végtelen játékosságával vezette elő a halhatatlan János vitézt a Veszprémi Pannon Várszínház szombaton este az orosházi közönségnek.
Tette ezt sok (jó hangú) gyerekszínész, (jó hangú) tréfás felnőtt színész felvonultatásával, mozgalmas, szellemes koreográfiákkal, igényes élő zenével. Nem bánta meg, aki rászánta az estét.
Amolyan régi jó rajzfilmes képi- és mozgásvilágba kalauzolt Vándorfi László társulata, köszönhetően (tehetségükön túl) az ő igényes rendezői, Bóbis László és Kovács Norbert koreográfusi munkájának. Nézőtéren és színpadon egyre több a gyerek, amint a cselekmény kibontakozik, a felnőttek is átadják magukat a mesének, jó szívvel veszik az őszintén átnyújtott tréfákat, fricskákat, sémákat, közhelyeket, sztereotípiákat. Mert erről szól a jó mese. Már az első pillanatban kétséget sem hagy afelől, hogy a jó győzni fog. Még ha az utolsó busz az Iluska feltámadását nem is engedte megnézni a hátam mögött ülőknek (sem), akkor is tudtuk, hogy ma is egymáséi lesznek a szerelmesek.
„Még megvárjuk, amíg a rózsát a tóba dobja, és mehetünk” – mondta – egyébként a történéseket végig kommentáló sorstársam az előadás utolsó perceiben. Tőle tudtuk meg, hogy a színváltással a francia király palotájában vagyunk, ő leplezte le nekünk a kettős szereposztást is, felismerve az udvari bolondban a banyát. De ez is belefért, ez a műfaj ilyen felismeréseket mondat ki az emberrel. (Az édes vagy sós csemegét talán nem nylon zacskóban kellett volna hozni, de talán ez is belefért…) Mehettünk tehát korábban mind, nem volt kétségünk, hogy a fél francia királylányt és a teljes királyságot (vagy fordítva) visszautasító (ne pattogj!) Kukorica Jancsi az Élet Vizébe ha bele dobja (mert beledobja!) a halott kedvese sírján nőtt rózsát, nos, akkor tuti a hepiend.

Az előadás elején örömmel nyugtázhattuk, hogy jó a zenekar, hálásak voltunk (én nagyon) az élő zenéért, és jobban elfogadtuk, ha az olykor operaénekesi tálentumot követelő partitúra egy-egy hangja „báncsa” a fülem. Mert szívvel-lélekkel jött a játék, mindenki 100 százalékon égett, még Iluska (Stefancsik Annamária) is, aki begyógyszerezve „nyomta” le az estét, mert mellhártya gyulladása miatt komoly fájdalmai voltak. Ezt már szünetben tudtam meg a direktortól, aki először vonakodott, de végül mégis megfosztotta a pihenés pár percétől a két főszereplőt, hogy nyilatkozhasson a városi televízió kamerája előtt.
Ők pedig – bár egyikük az országosan ismert Gazdag Tibor (Jóban Rosszban Pongrácz Péter) – készségesen válaszoltak a kérdésekre. Gazdag elárulta, hogy a darabot régen játszották, és bizony a jelenetei előtt izgul, nehogy elrontsa a szöveget. A főszereplő Zayzon Csaba szerint ő semmit nem tesz azért, hogy nyalka huszárként a hölgyek szívét elcsavarja. Az első pillanatban eldől, hogy elfogadják, rokonszenvesnek tartják, vagy nem. Rajta semmi nem múlik, ő olyan, amilyen, a hatást befolyásolni nem tudja. Bevallom, huszárként helyén találtam a szereposztást – nemcsak az ő esetében -, de testközelből erőtlenebbnek tűnt, veszített bennem egy potenciális rajongót, korrekt volt, de nem izgalmas. A rocker múlthoz illő rekedtes hang és erő sokkal hatásosabb volt Gazdag esetében, az ő kisugárzása nálam nyert, pedig jókora előítélettel vagyok a hírességek iránt.
Még nem szóltam a húsz gyerekről, akiknek ez a munka a tavalyi és az idei nyarát is felemésztette, körülbelül 30. alkalommal játsszák ezt a darabot úgy, hogy öröm nézni. Együtt vannak, játszanak, fecsegnek, jól táncolnak és énekelnek. És ami a legtöbb: fegyelmet tanulnak, élményt kapnak, elismerést, tartalmas életet. A muzsika hangjában láthattuk már őket, akkor is dicséretet érdemeltek, most is. Gratulálunk!