Koltai Róbert: ha mi is örülünk, azt megérzi a közönség

A magyar filmről kérdeztem orosházi fellépése előtt Koltai Róbert színművészt, rendezőt, aztán rendezéseiről, a jó film titkáról is szó esett.
Hogy értékeli azt a figyelmet, amely a cannes-i filmfesztiválon a magyar filmre terelődött?
A cannes-i elismerés Kocsis Ágnes rendezőnek szólt, az ő új filmjének. Amúgy Mundruczó Kornél ugyancsak már szinte hazatérő rendező, sorozatban meghívják, és az nagyon nagy dolog. De én nem leszek olyan nagyképű, hogy az én filmjeimet ezekhez az úgynevezett nagy művészfilmekhez hasonlítsam. Én a közönségnek szeretek mesélni, ezeken a fesztiválokon nem ezek a filmek aratnak, én nagyon elégedett vagyok azzal, ha a közönség szereti és megnézi a filmjeimet. Most a nyolcadik filmemre készülök, decemberben mutatjuk be (Magic Boys), de én nem nyilatkozhatok a magyar film nevében, hiszen én egy színész vagyok, aki csak kirándult a filmes terepre.
Mi kell egy jó közönségfilmhez: mennyi pénz, mennyi tehetség?

Ez mind nagyon fontos: a pénz is, meg a tehetség, a jól eltalált összeállítás, tehát a színészgárda, jó forgatókönyv, ezek alap bázisai egy sikeres filmnek. Kell, hogy a forgatókönyv „álljon a lábán”, még akkor is, hogyha rögtönözünk később az adott könyvből. Ez a legfontosabb. A rendezőnek a munkája egy nagy összehozó, azt úgy kell elképzelni, hogy a zeneszerzőtől kezdve a díszlettervezőig, a színészekig, mindenkivel a rendező tartja a kapcsolatot, és mindezek fölött ott van a producer, aki biztosítja ennek az anyagi feltételeit. Na, most külön mondhatnám a filmjeimet, amiket sokszázezer néző, sőt 2,2 millió néző látott. De hadd ne én mondogassam magamról, hogy én egy olyan összetartó erő vagyok. Inkább apukámról beszélek, aki sportember volt, sportvezető és tudott csapatokat összehozni. Egy jó film, az nem más, mint mese, történet, jó forgatókönyv, jó csapat. És a csapatban mindenki benne van. Olyan munkatársakat kell összegyűjteni, hogy a dolog muzsikáljon. Vannak olyan rendezők, akik otthon nagyon ügyesek, az íróasztal mellett. Nekem általában az kell, hogy meglássam a színészeimet, és mert magam is az vagyok, azt a részét tudom jól mozgatni. Hogyha megnézi a filmjeimet, alig van olyan film, ami ne lenne tele jobbnál jobb színészi alakítással, a Sose halunk meg-től a Szambáig, a Csocsóig, a Világszámig, de még A miniszter félrelép vagy az Ámbár tanár úr se szégyellni való.
Milyen csapatvezetőnek tartja magát? Tehát mennyire diktatórikusan rendez, mennyi szabadságot ad?
Hát, ez a feladat! Hogy ne egy diktatórikus parancsnok ordibáljon, hanem egy csapattag, akinek nyitottnak kell lenni mások jó pillanataira, jó ötleteire. Ez az igazi titok. És ugyanakkor meg nagyon keménynek is kell lenni, hogy kézben tartsa a dolgokat. Az ember azzal, hogy kikkel dolgozik együtt, már sok mindent eldöntött. Tehát olyanokkal, akik értenek engem, akik tűzbe mennek értem. Most is például egy ilyen munkában vagyok, a filmemből, a Sose halunk meg-ből készült musical, annak a rendezését elvállaltam és egy olyan csapatot hoztam össze, hogy nem tudok olyan helyre nézni, ahol ne rajongó, lelkes színészek agyaljanak, meg játszanak, meg adják magukat. Csak ennek van értelme, a többi számomra az nem művészet, az nem színészet. A mi munkánkhoz hozzá tartozik, hogy legyen benne öröm. Mert örömöt szerezni a nézőknek, vagy tömegeknek csak úgy lehet, ha mi is örülünk közben, és azt megérzi a közönség.