Molnár apa dixievel varázsolt

Az Orosháza Fesztivál első nagyszínpadi programja a szegedi Molnár Dixieland Band koncertje volt szombaton este. Az esős idő miatt a színházteremben gyűltek össze a műfaj kedvelői, és biztosan azok is, akiket Illényi Katica hegedűművész neve vonzott be.
Nos, igen, ebben a szimbiózisban van az érdekesség, nagy szavakat használva, a titok. A tavaly 45 éves fennállását ünneplő együttes szponzorok révén olyan vendégművészekkel ünnepelt, akik nevére az is felfigyel, aki más területekről érkezik. Az évfordulós koncertekből pedig idénre is maradtak a vendégek, így jutott Orosházán is a dixie hangulatát kedvelők mintegy 300 fős tábora ahhoz az élményhez (is), amit Illényi Katica hegedűművész biztosított. Malek Andreával is szerveztek közös fellépéssorozatot, valamint Balogh Kálmán cimbalom-, és Deseő Csaba hegedűművésszel.
A zenekar tudásáról, muzsikusi képességeiről e helyen szólnom fölösleges, és méltatlan is lenne. A több mint 40 év beszél helyettem. Az élet számos területéről érkező „amatőrök” nem az ilyen fórumokon leírt dicséretek miatt lettek és maradtak sikeresek, elismertek. Amíg a koncert váltakozó ritmusára lüktettem a nézőtéren, lassan körvonalazódott bennem, hogyan hat a zenekar műsora, milyen erők vezetik a jelenlévőket. Aztán amikor az Illényi Katicával közös számok után újra csak a „fiúk” voltak a hangszerek mögött, egyre tisztábban meg tudtam fogalmazni.

A hasonlat keresésekor egy apa és gyerekének képe jutott eszembe, amint a kicsi rácsodálkozik apja bűvészmutatványára. A bevezető számok türelmesen hagytak ráhangolódni a műfajra, hátrahagytuk a külvilágot, becsuktuk kapuinkat, másokat megnyitottunk a zenének. Aztán strassz kövekkel megcsillant az első mutatvány, a csoda (Illényi Katica), elkápráztatott, minden másról elfeledkezve hagytuk magunkat elvarázsolni. Szerényen, mégis magabiztosan, szinte megbabonázva a zenekar minden hangját üzente, hogy ezt így kell, ezt csak így szabad csinálni. Alázatosan, de kőkemény magabiztossággal, tiszta hanggal, szinte minden mosolyt a helyére komponálva. Miután a nagy mutatvány megszerezte magának szívünket, lelkünket, maradt a zenekar, aki egyszerűségével, közvetlen, humoros hangulatban rávezetett arra, hogy engedelmeskedjünk. Rávezetett, hogy ha hagyjuk, jól érezzük magunkat. Egyértelművé vált, hogy csak értünk teszi, amit tesz, együtt, és szólóban. Nem önmaga megmutatására vágyik, csakis a mi szórakoztatásunkra, és a műfaj szolgálatára. A varázslat, az első trükk után biztos volt abban, hogy játszani akarunk vele. Én akartam, és jó volt. Egyik lépés a másik után adta magát, semmi erőltetés, semmi kelletlenség.
Azzal együtt, hogy bizonyos értelemben mélyvíz volt az orosházi fellépés az együttesnek. Garay Márta, a zenekar zongoristája 39 év alatt (egy kéztörést kivéve) nem hiányzott fellépésről, de szombaton nem tudott itt lenni (szájsebészeti gondok miatt). Arató Sándor menedzsert idézve, az országban az egyetlen embert hozták magukkal, aki beugorhatott: dr. Csanádi Lajos személyében (civilben fogorvos, de, mint elhangzott, nem ő okozta Márta gondjait…) Tartottak a hirtelen cserétől, de azon kívül, hogy néha felvállaltan irányították a beugrót (egy-egy kiállásnál, például), semmi hátránya nem származott a jelenlévőknek a váratlan cseréből. Kerek egész volt ez az est, köszönjük szépen. Molnár Mártának, pedig jobbulást kívánunk.

A városi televízió a nyár folyamán műsorára tűzi a 3 kamerával rögzített koncertet, jó lesz újra látni!