Ilovszky Béláné, Irénke néni nemrég távozott az élők sorából. Az orosházi festőnőre emlékeznek barátai, tisztelői.
– Fél évszázada ismertem Őt és férjét, Béla bácsit, mint egykori gimnazista társam szüleit. Kezdetben nem sejtettem, hogy Irénke néni fest. Erről akkor szereztem tudomást, mikor talán harminc esztendeje bemutatkozott egy-két helyi csoportos kiállításon. Magánképtárat létesített a Dózsa György utcán, hitt benne, hogy fontos művészeti missziót végez. Ez így is volt! Egyszer eljött munkahelyemre és fölkért, szóljak munkásságáról a Könd u. 32. udvarán nyílt kerti tárlaton. Aztán 90. születésnapján én nyithattam meg élete legreprezentatívabb egyéni bemutatkozását. Kilencven érett, dekoratív olajfestményt hozott el, teljesen betöltve a Művészetek Háza földszintjét és emeleti termét…
Több fővárosi és megyei kitüntetése mellett büszke volt arra, hogy megkapta az Orosháza Város Kultúrájáért elismerést és tavaly a Magyar Kultúra Napján is értékelték művészetét.
Idén februárban a Győry Vilmos Evangélikus Szeretetszolgálat rendezett egyéni tárlatot számára. Irénke néni sorait is idéztem megnyitómban: „Amíg meglátom a szépet és ecsetet foghatok a kezembe, hogy megörökítsem, és a férjem itt lesz mellettem és együtt örülhetünk minden új festménynek, addig élek!” Akkor nem tudtam, megfogadta, súlyosan beteg, 96 éves férje halála után ő is kilép a földi életből. Közös örömben-bánatban átélt 71 éves példaértékű házasságuk boldogságban, békében, hűségben telt el. Most már mindketten onnan tekintenek ránk, itt maradottakra.”
Koszorús Oszkár: (Szubjektív sorok Irénke néniről)
„Irénke néni tanyán lakó gazdálkodó egyetlen gyermekeként nevelkedett. Harmadikos elemista korában már a pesti gyermekrajz-kiállításon szerepeltek rajzai, ez volt élete első sikere. A polgári iskola elvégzése után maradt szülei mellett a tanyán, és úgy dolgozott, mint szülei – persze a festészetre, rajzolásra mindig jutott ideje.
Azután 1938-ban férjhez ment Ilovszky Bélához. A festést akkor sem hagyta abba, olajjal vászonra kezdett festeni. A megélhetés és a család miatt évtizedekig nem hódolt szenvedélyének. 1977-ben férje nyugdíjba ment, attól kezdve újra megszállottként festett.”
Kunos Gyula (Orosházi Élet, 2007. május 11.)
– Nagyon szorgalmas alkotó volt, nagyon sok fiatal (művészettel foglalkozó) ember példát vehetett volna róla. Tehetséges is volt, annak ellenére, hogy nem tanulta a festészetet, a csoporttal részt vett több alkotótáborban, a művésztelepeken. A csendélet volt a fő témája, a virágcsendéletek, hosszú ideig. Nehéz az ő festészetét besorolni, mert nem nevezhető naiv festőnek, aki a maga világlátása szerint festi meg témáit. De igazi profi festőnek sem lehetett mondani, valahol a kettő közé kell helyezni. Tudatos festő volt, nagyon tudatosan arra törekedett mindig, hogy fejlessze tudását. A jó tanácsokat – ha olyan embertől kapta, akit arra érdemesnek tartott – szívesen megfogadta, és alkalmazta. Jószerivel én vettem rá a tájképfestészetre, eleinte nehezen ment neki, de nagyon jó felfogása volt, jó színérzékkel megáldva, hamar megtanulta. Olyan belső érzékkel megáldott ember volt, aki nemcsak nézett, hanem látni is tudott.
Horváth János, az Orosházi Festők Csoportjának alapító tagja
