A második világháborút megjárt ember története.
1939. szeptember 1-jén 4 óra 45 perckor a német haderő csapatai átlépték a lengyel határt és a Gdansk kikötőjében horgonyzó német cirkáló tüzet nyitott a tengerparti városra. Szeptember 3-án a francia és angol kormány hadat üzent Németországnak. Megkezdődött a II. világháború, a történelem legpusztítóbb, minden idők legnagyobb emberáldozatát követelő háborúja.
Jank József ekkor 13 éves volt. Pásztorként, béresként dolgozott – 7 évesen vesztette el szüleit. A kényszer élelmessé, talpraesetté faragta – katonaként ennek nagy hasznát vette. A 25-ös „Hunyadi” Páncélgránátos Hadosztály közkatonájának visszaemlékezését olvashatják. Egy történet, ami része az egésznek – egy sors a több millió emberé közül.
– 1944-ben lettem a magyar hadsereg tagja. Leventeként megkaptuk az alapkiképzést. Majd a hadosztály nyugatnak indult, hogy ott tovább folytatódjon a kiképzésünk. Nyugat-Magyarországról Ausztrián keresztül folyamatos bombatámadások közepette januárban értünk Németországba. Egy nap akár 50-60 kilométert is mentünk. Így amikor lehetőség nyílt egy kis alvásra, senkit nem érdekelt, hogy lőttek vagy bombáztak. Kimerültek voltunk, előfordult, hogy menet közben elszunnyadtunk a fáradságtól – sorolta cseppet sem könnyű emlékeit Jank József.
Drezda romokban
1945 februárjában a szövetségesek szőnyegbombázással földig rombolták a németországi Drezdát – több tízezer halott, civilek, menekültek. Pontosan még ma sem tudni, mennyien vesztették életüket (hiszen a kísérleti gyújtóbombák okozta tűzvihar is rengeteg áldozatot szedett), de a város letarolása az egyik legtöbb áldozatot okozó háborús tett volt. A szövetségesek szerint a célpont nem a polgári lakosság, hanem a drezdai vasúti csomópont és az ideiglenes kommunikációs központok voltak. Jank József a bombázás után ért a városhoz, melyet úgy jellemzett: holdbéli táj, amiben semmi élet.
-Halottak mindenhol, nők és gyermekek is. Látványuk mindennapos volt, s ebbe elfásult az ember. Egy idő után csak azzal törődött, hogy legyen egy falat étele, egy korty vize, s végre aludhasson egy órát. Barátokat vesztettem el, egy aknaszilánk engem is megsebesített, a bajokon csak a bajtársiasság és a szerencse segített át.
Dingolfing alatt estek fogságba – a 4-es amerikai páncélosok előtt tették le a fegyvert. A gyűjtőtábor volt a következő állomás, ahol nagy kincsnek számított a víz és az ennivaló. Egy-egy tartály víz jutott ezer és ezer emberre, így küzdöttek a vízért. Munka közben pedig a lebombázott épületekből gyűjtötték össze a gabonát, megtörve és főzve ették.
Isten köpenye
A táborból 1945-ben szabadult, s többedmagával indult haza. Hol gyalog, hol szekérre kapaszkodva, de karácsony tájékán hazaért, Kardoskútra, korábbi béresgazdájához. A háború megtanította arra, hogy az ember többet kibír, mint gondolná. Sokszor múlott a szerencsén az élete.
– Én Isten köpenyében voltam, talán ezért élhettem túl.
A második világháborúban (csakúgy, mint az elsőben) csaknem egy egész nemzedék hullt el. A történelem e véres epizódjának egy kicsiny szeletét osztotta meg velünk Jank József. A túlélők emléke talán a legjobb propaganda a háború ellen.
