Szerintem minden magyar családnak valamilyen módon ismerős az alábbi történet.
Nincs karácsonyi készülődés civódások nélkül. Ahogy az ünnepek közelednek, azzal egyenes arányban nő a feszültség a boltokban, vásárokban, a tömegközlekedésben. Az utolsó napokban aztán az otthonokban megkezdődik a sütés-főzés-takarítás őrület, ekkor az utcai nyüzsgés beköltözik a lakásokba. Valami egészen abszurd módon alakulhatott ez így, hogy a szeretet, nyugalom, és békesség ünnepe előtt a legnyűgösebbek az emberek. Persze így legalább a szenteste a gyertyákkal, illatokkal, ízekkel, ajándékot bontogató lelkes arcokkal annál szebb befejezése a tortúrának, és kezdete a tényleges ünnepnek.
Van, amelyik házban odaég a pulyka, máshol a karácsonyfa vásárlás marad az utolsó napra (amikor már csak dupla áron lehet válogatni a szerény kínálatból – persze, mert aki eddig nem vett, most úgyis megveszi…)
Nálunk az örök probléma a szaloncukor, pontosabban annak akasztója körül forog. Ez a jó kis hungarikum – ugyanis csak mi, magyarok aggatjuk vele tele a karácsonyfát és nassoljuk naphosszat – nálunk mindig a vita forrása. December huszonnegyedike forgatókönyve a következőképpen néz ki.
Mindig a kisebb kapja a rosszabb munkát
Amikor mi, a „gyerekek” felkelünk, a szülők már nagyban tüsténkednek. Rég megjárták az egyik, még nyitva tartó éjjel- nappalit (mert a karácsonyt hiába előzi meg három-négy bevásárlás, valami alapvető dolgot mindig elfelejt az ember). Ebéd után aztán elhangzik a „díszíthetitek a fát!” jelmondat. Ez a többes szám azonban csalóka. Nyílt titok, hogy a díszítés műveletét csakis nővérem végezheti, én csak asszisztálok. „Te addig csinálj akasztót a szaloncukroknak!” – hallom a következő jól ismert mondatot. És ekkor indul a banzáj…
Ó, azok a jó kis hajlítható drót-akasztók! „Ők” csinálják nálunk a fesztivált. De hol vannak az akasztók? Erre jön az egymásra mutogatás: tavaly te tetted el, emlékszel?! Feltúrjuk a kamrát, a nagyszobát, mindent, ahol díszekre vagy gyertyákra bukkanhat az ember. Azután minden olyan helyet is, ahol elvileg nem bukkanhat. És nincsenek meg! Ekkor valaki önfeláldozóan jelentkezik, hogy elmegy akasztóért a boltba. Ugyan, minek? Megoldjuk mi: a jó öreg cérnás módszerrel, vagy dróttal.
A kutyán átjutva – aki érzi rajtunk a készülő fogások illat-kavalkádját, ezért megőrül – elő is kerül a műhelyben a drót. Pontosabban annak egy elpókhálósodott, berozsdásodott masszív verziója, ami előbb törik, mint ahogy hajlik. Hát jó, akkor maradjunk a cérnánál… Ekkor még lehet szórakozni a színválasztással, véletlen sem találunk olyat, amilyen a legszebb lenne. Elkezdem kötögetni az akasztókat, de eddigre a fenyő már teljes pompájában díszeleg, csupán a cukrok hiányoznak. „Hát eddig mit csináltál?!” – kapom meg ilyenkor a zsörtölődő szemrehányást. Végül elkészülök, a cukrok felkerülnek a fára, mindenki örül.
A bőséges menüt szaloncukorral fojtjuk le
Ezek után szinte zökkenőmentesen zajlik a ceremónia. Késő délután terítés közben az ember megnézhet néhányat a szokásos karácsonyi családi filmek közül, amik már a könyökünkön jönnek ki. Ajándékbontás után addig eszünk, amíg bírjuk, és még azután is. Mikor az ember azt hinné, hogy eltelt, mindig előkerül olyan finomság, amit nem lehet kóstolás nélkül megállni… Mert ha a töltöttkáposzta-halászlé-sülthús- futam után még nem lenne elég, érkezik a bejgli-áradat meg a többi sütemény, nem beszélve a jó kis déli- gyümölcsökről. Hogy miért kell ezek között az amúgy is embert próbáló étkezések közt állandó jelleggel szaloncukrot majszolni, azt már végképp nem értem. De kell, érzem a késztetést. Nincs is annál jobb, mint amikor az esti film közben a szoba különböző pontjain hangzik fel egy-egy cukor kicsomagolásának áruló csörgése.
Miután elfogyott a fa alá és a nappali asztalára helyezett tálakba porciózott adag, kezdjük „lelegelni” a fán lógó szaloncukrokat. Ám mekkora a csalódás, mikor az ember (mondjuk evés után) az ágyon pihegve kiszemel magának egy helyes szaloncukrot a fán, és mikor összeszedi magát, hogy felkeljen érte: üres papíros csörren a kezében! Ráadásul ilyenkor már minden szaloncukorevés amolyan büntetés-takarítással jár, hiszen a fenyő egyre rosszabbul viseli állandó tépkedését, és tűlevél-potyogtatással áll bosszút.
Az akasztóknak mindig lába kél
Ünnepek után megfogadjuk: jövőre VESZÜNK akasztót! De természetesen elfelejtjük. Aztán néhány évente van egy másik (de szintén ciklikusan ismétlődő) jelenet. Karácsony előtt – kész csoda! – eszembe jut a dolog és bevásárolok „akasztóilag”: veszek 4-5 csomaggal. Büszkén mutatom meg otthon. És így tesz nővérem is. És egyik szülő is, és a másik is. Dúskálunk az akasztóban. Ez most már tényleg örökre elég lesz – gondoljuk naivan. Ünnep után lelkiismeretesen elpakoljuk a díszekkel együtt nagy elégedetten. És jövőre aztán… nincs sehol. Az akasztóknak valahogyan lába kelt, és minden kezdődik elölről.
Manapság egyre többen vannak, akik nem szeretik a karácsonyt. Mert mennyit „kell” költeni az ajándékokra és milyen nehéz új, eredeti ötlettel előállni! Mennyi munkával jár, és milyen zsémbes mindenki! Sokaknak korábbi rossz élménye jut eszébe, vagy a fájdalom, hogy nem ünnepelheti a karácsonyt azzal, akivel szeretné. Én azon kevesek közé tartozom, aki még – minden velejárója ellenére – szereti a karácsonyt. Van benne valami megnyugtató, valami lusta-nyugalmas, valami nosztalgikus. Idén – huszonhárom év után először – nem lesz itthon velünk a nővérem. Biztosan így is jó lesz az ünnep. na de ki fog velem zsémbelni a szaloncukor-akasztók miatt?
