Nem titok, Polyák Lilláról lesz szó, mégpedig nem is akárhogyan, hiszen a Nők Lapjában publikáló Szegő Andrástól kaptunk egy írást.
Attól függ…Sokszor kezdjük így mondanivalónkat, most pedig különleges csemegét tartogatunk a cím mögött. Korábban hírt adtunk arról, hogy „földink”, Czank Szilvia a királyi televízió Sztársáv műsorában kapott néhány gondolatnyi helyet. Polyák Lilla Gundel-díjas színész portréjához szolgáltatott adalékot, árnyalta a róla festett képet, ahogyan ő látta első könyve szereplőjeként.
Ez a történet bővül most érdekes fordulattal, miután elmesélte: a Nők Lapjánál gyakornokoskodott Szegő András jóvoltából. Azt csak az extrémitás kedvéért szolgáltatom ki, hogyan került kapcsolatba Szilvi a Prima Primissima díjas újságíróval: egyszerűen odaállt elé, és kérte, hogy véleményezze a szóban forgó könyvet. Szegő megtette, és gondolhatjuk, hogy nem mondott róla sok rosszat, ha utána behívta maga mellé a nagy múltú laphoz. Így esett, hogy Czank Szilvia jelen lehetett azon az interjún, amelyet Szegő készített azzal a Polyák Lillával, akit már ő is megismert ilyen helyzetben. Érdekes, kicsit tudathasadásos állapot.
Az eredmény: egy Szegő-interjú, amely júniusban jelent meg a Nők Lapjában, és egy személyes beszámoló Czank Szilvi tollából. Azt pedig Szilvi tiltakozása ellenére is leírom, hogy nekem egy dzsungelharcos jut eszembe az egykori táncsicsos lányról, aki szelíd, mosolygós kék szemekkel veti bele magát az ismeretlen pesti kultúr-esőerdőbe, és találja meg azokat a liánokat, amelyek céljához röpítik.
Így látta Szilvi a Szegő interjút
A Madách felé tartok, Lillához. Nem tudja, hogy az interjún én is ott leszek. Furcsa helyzet ez. Nekem mindenképpen. Az elmúlt években hányszor, de hányszor ballagtam, vagy éppen izgatottan siettem valamelyikükhöz a Hársfa-portára. Most is ezt teszem. Vegyes érzésekkel. Mert ezúttal nem én leszek az, aki beszélget vele. Tanulni megyek. Figyelni egy olyan zseniális ember minden szavát, aki mesterfokon műveli ezt a „kérdezz-felelek játékot”: Szegő Andrást, Prima Primissima – díjas újságírót.
(Fotó: Czank Szilvia)
Az épületbe érve a kedvenc portás bácsi helyett, egy ismeretlen hölgy néz rám mosolyogva, amikor odalépek elé. Lillát keresem. Még nem ért be, válaszolja. Persze – mondom magamban -, hiszen már megint jóval korábban itt vagyok. A próbatáblát olvasgatom, amikor – a megbeszélt idő előtt szintén korábban – megérkezik a Mester. Felmegyünk a büfébe, de nem ott, hanem a folyóson várjuk Lillát. Válasszon a riportalany helyet, az is sok mindent elárul – mondja magyarázatképpen. Beszélgetünk mindenféléről, amikor Lilla megérkezik. Mosolyogva köszönünk egymásnak. Miután rábólint arra, hogy én is jelen legyek a beszélgetésen, bemegyünk. A helyiségben az egyik fal melletti asztalnál éppen csak megállunk, amikor hirtelen mindketten sarkon fordulnak. Jól itt hagytak… – gondolom magamban.
A büfében közben egyre többen leszünk. Nyilván most ért véget egy próba, mert sorra fáradt arcú emberek érkeznek. Hosszú percek telnek el, amire együtt visszajönnek. Amikor az asztalhoz lépnek, már folyik közöttük a diskurzus. Egy korábbi interjú szövegén évődnek, mialatt Lilla teát készít magának. Közben látom magam előtt a bő másfél évvel ezelőtti képet: a pátyi pizzériában ülünk, Lilla érdeklődve néz, figyel, válaszol. Beszélgetünk az eddigi életéről. Ő most is ugyanolyan érdeklődve néz, figyel és válaszol. Beszélgetnek. A kérdések egyre mélyebbre hatolnak, már – már filozofikus mélységekbe. Igyekszik kimerítő válaszokat adni: érvel, cáfol, magyaráz. Időnként rám néz, keresi a tekintetem. Az asztalon egyre szaporodnak a kis figurák, amelyeket a papírterítő széléből tépve hajtogat. Kezével folyamatosan babrál. Teszem hozzá, nem csak ő. Az előttünk fekvő evőeszközöket a kérdező szorongatja kitartóan.
Én továbbra sem szólok, figyelem őket. Lassan feltárulnak a mélységek. Minden, amiről beszél egyszerre ismerős, de – ebben a megvilágításban – mégis ismeretlen. Amikor néhány percre Lilla feláll az asztaltól és magunkra hagy, én is kapok egy kérdést Szegőtől: ilyen az igazi Polyák Lilla? Önmagát adja? Persze, vágom rá, hiszen ugyanazt a Lillát látom, akit ismerek. Igaz, most teljesen máshogy közelítenek felé, mint ahogy én tettem, de így is egyszerűnek, természetesnek, őszintének érzem. Talán most egy kicsit feszült: mozdulatai erről árulkodnak. Testhelyzetét gyakran változtatja: hol előre hajolva, hol hátra dőlve ül. Hol tartja a szemkontaktust, hol pedig maga elé néz, és úgy beszél. Véleményemmel egyedül vagyok. Az ellenérvet nem tudom meg. „Én ezt nem így gondolom, de nem árulom el, hogy miért. Az tisztességtelen lenne, ha magának elmondanám, neki pedig nem…” – kapom a választ. Erre a végszóra érkezik vissza Lilla.
A beszélgetés még egy ideig folytatódik, de hamarosan búcsúzunk. Lent a portán már én is engedélyezek magamnak egy kérdést. De csak egyet és rövidet. Látom, menne már. Estére előadás…
A Szegő interjú a Nők Lapjában
(Ajándék a szerzőtől az OrosCafé.hu-nak – Czank Szilvi jóvoltából)
Polyák Lilla, új
Már a felcím sem igaz! Egy mukkot se higgyenek belőle! Ne hagyják magukat azzal az ígérettel lépre-csalni, hogy „most aztán be lesz mutatva Polyák Lilla”! Csudát! Ahhoz, hogy bemutathassam, előbb meg kéne ismernem őt, itt azonban kicsorbul nálam minden tudomány! Most éppen itt ül szemben, két próba között, a Madách színház társalgójában. Összeszedett, bájos, harmonikus, mozdulatai határozottak, tartása feszes, tekintete magabiztos, ugyanakkor a szája sarkában félszeg mosoly húzódik, szemében különös fény villan, fejét le-leszegi. Hát ő lenne a Polyák Lilla?!
Miközben szabályos, kerek, szépen megfogalmazott mondatokban beszél, az asztalon sebes mozdulatokkal szalvéta-fecnivel babrál. Úgy hiszem, hogy csak zavarában gyűrögeti, ám kiderül, hogy szó sincs zavarról! Pik-pak, remekmívű kis koronát hajtogat ki belőle. Játék, persze, de mindenben, amit csinál, van valami rendkívüli, igen királynői, valami fényes, valami nagyálmú, valami hétköznapon túli.
Első gyermekkori emlékei is vágyképek a fény, a ragyogás, a színpad, a szereplés iránt! Ezt hordja azóta is, emblémaként, eredendő indítékként folyamatosan egy egészen szabálytalanul alakult élet, egészen rendkívüli pálya során. Igen, a fényt, a ragyogást. És ezzel együtt a folytonos kívülállást, rendkívüliséget, olykor magányt, olykor féltést, olykor kiszolgáltatottságot, és folyamatosan az egyediség szabálytalanságát egy világban, amely egyre inkább kényszerít betuszkoltatottságra. Jé, hát ő lenne a Polyák Lilla? Aztán, látva csodálkozásomat a produktum iránt, hirtelen egy hetyke mozdulattal odapöccinti elém a koronát. Hékás, magának készítettem! Pillantása kihívó, büszke, öntudatos, vásott. Mint valami vadóc, versengő, ördögfióka bakfislányé. Jé, hát ő lenne a Polyák Lilla?!
Emlékszem, néhány éve, egy Mozart előadás előtt egy fotóskollegámra vártam az Operettszínház folyosóján. Már gyülekeztek a szereplők. Körülöttem tucatnyi, gyönyörű fiatal lány álldogált színpadra lépés előtt, mind fehér púderral az arcukon, mind tejszínhabos rokokó ruhában, mind fehér tornyos parókában, én mégis igazán egyiküket figyeltem. Talán magabiztos, fürkésző, kacér tekintete vonzott. Én zavartan sütöttem le a szememet, ő meg, fogta magát, oda lépett hozzám, és bemutatkozott. Azóta is csodálom öntudatát, bátorságát. Jé, hát ő lenne a Polyák Lilla?!
Hónapokkal később a Madách színház egyik előadása előtt bámészkodtam a színpad mögött. A szereplők előadás előtt a rendezővel még egyszer átvettek valami bonyolult táncjelenetet. Különösen egy nagyon vékony, farmeros-pólós, feltűzött hajú, kamaszosnak tűnő kislányt figyeltem, aki végig kívülállóként figyelte a kavalkádot, aztán, amikor sorra került, néhány odavetett, finom csuklómozdulattal letáncolta az egész jelenetet. Annak lényegét, karakterét, esszenciáját. Aztán ki is libben, sietett vissza az öltözőbe. Mégis, valami különös sugallat formájában valami ottmaradt belőle. Valami, amitől ezek után másként működött minden. Légiesebben, mégis vaskosabban. Mellettem elhaladva flegmán odavetette: tudtam, hogy nem fog megismerni! Mire odakaptam a fejemet, már el is tűnt a folyosón. Jé, hát ez a Polyák Lilla?!
Aztán két éve a Gundel díj átadásán integetett át a szomszéd asztaltól egy igencsak… szóval egy testes, szögletes mozgású, kicsit tétova asszonyka. Miközben töprengtem, hogy ki is lehet az illető, ő örömmel újságolta, hogy néhány hete fia született, és 30 kiló többlet ide, vagy oda, ő bizony nagyon boldog. Aztán a pódiumra hívták, énekelni kezdett, és rögtön megismertem. A hang szárnyalása, tisztasága, kinyilatkoztatásos szabadsága egyértelművé tette, de mégis egészen új értelmet kapott. Nem tudom jól megfogalmazni, de úgy éreztem, hogy a fellegekben járó vokális csoda alá becsusszant egy életét, sorsát teljességben megélő, vállaló asszony… Hát akkor ő lenne a Polyák Lilla?!
Persze, gondoltam is, ez így van rendjén, operett dívaként befutott egy csillogó pályát, sztár lett Pesten, sztár volt Bécsben, eljátszotta a musicalirodalom parádés szerepeit, Dorothyt, Maria Magdalenát, Sissyt, Sallyt, a szinte a számára írt Anna Kareninát, volt a műfaj egyik legfényesebb csillaga, most miért is ne válthatna szerepkört? A hangja most is elbűvölő, az arcocskája így kerekdeden is szép, mozgása így, méretesebben is megragadó, nyílván remek szubrett, vagy komika lesz belőle..! És erre, néhány hónap multán találkozva vele a Budakeszi úton, döbbenten láttam, hogy sudárabb, elbűvölőbb, energikusabb, ragyogóbb, sőt, megkockáztatom, szebb is, mint volt valamikor! Lefogyott, összekapta magát. Amikor elmondtam, hogy mennyire meg vagyok döbbenve, szinte szemrehányólag nézett rám: „Úgy látszik, nem ismer engem..! Attól, mert megszületett a második fiam is, és boldog vagyok, meg kiteljesedett, nem hinném, hogy okvetlenül fel kelljen adnom mindazt, ami még kisgyerekkorom óta meghatározóan fontos az életemben, hogy lemondjak vágyaimról, céljaimról. Nem tudom az okát, de ezt kiskorom óta érzem, hogy nekem ez a dolgom ez a feladatom, hogy nekem fontos. Elmondani, eltáncolni, elénekelni valamit magamból. Valamit, amit megoszthatónak, megosztandónak tartok. Akkor eltökéltem, és azóta bárhogyan is hányt és vetett a sors, bármilyen tragédia ért, akármilyen nehézségeken kellett átvergődjek, ez mindig világos volt előttem.”
Igen, vetettem közbe, de ismerünk nagy színészeket, akik pufókán is zseniálisak… Megint rám meredt: „Tisztelem őket, csak ez nem az én utam. Nekem vissza kell fogynom ahhoz, hogy eljátszhassam azokat a szerepeket, amelyek nekem valók. Amelyeket nem csupán el szeretnék játszani, hanem amelyek által valamit adhatok is magamból, ami talán lényeges. Nekem emiatt volt muszáj a szoptatás közben leadnom a felszedett 30 kilót! Akkor ő volna valójában a Polyák Lilla?!
Aztán egyszer otthon, a másik szobában olvasva különös tüneményre figyeltem fel. Kedvenc Streisand számomat, a Woman in love-t énekelte valaki, hasonlón szívbemarkolóan, csak egészen másként. Ő nem a szerelemben megperzselődött, hanem az abban kiteljesedett, nem a végzetébe rohanó, hanem abban a létét megtaláló asszony szólt, énekelt, szárnyalt, imádkozott. Ez is lett a győztes dal a Csináljuk a Fesztivált című televíziós dalversenyen az „évszázad legszebb dala” kategóriában. Ő volna akkor a Polyák Lilla?
