Maximalizmus, kitartás, erős jellem, de gyermeteg lélek. Talán röviden így lehet jellemezni Homonnai Lucát. A fiatal orosházi lány kajakozásban elért hihetetlen sikereivel vívta ki magának a ismertséget és egy ország szeretetét. Azonban nem minden arany, ami fénylik.
A közel húsz éves Luca élete midig a sport körül zajlott. A mozgás egészen gyermekkorától kezdve az élete része. Már kisgyermekként is, ahogy fogalmaz, folyamatosan pörgött. Nagyszülei kardoskútiak, a természet és a tanyavilág meghatározó számára. A falun töltött időre szívesen emlékszik vissza.
– Kiskoromban is nagyon mozgékony voltam, nagymamám sokszor a tetőről szedett le. Tojást fújtunk, kukoricát pattogtattunk. Rengeteg szép emlékem van. A minap éppen a határban futottam és megláttam egy kukoricaföldet. Egyből feltörtek az emlékek, hogy a kukoricából készítettünk babát. Nagyon örülök annak, hogy ilyen tartalmas gyerekkorom volt és nem a számítógép előtt ülős fiatalok táborát gyarapíthattam – emlékezett vissza Luca.
Orosháziként kézenfekvő volt számára, hogy a kézilabdát választja a sportként, de nem érezte, hogy sok tehetsége lenne hozzá.
– Miután megtanultam a szabályokat, túl sok fejlődést nem mutattam. Négy évig kéziztem, három év után beállítottak a kapuba, ahol ugyanúgy játszottam, mint kint. Nem voltam tehetséges kapus. Ez kicsit zsákutca jellegű volt, de végül megtaláltam a kajakot – mesélte.
Egy törökországi út során ismerkedett meg a kajakozással. Az első lapátfogások még az oktatót is meglepték.
– Beültem a hajóba és kezembe vettem a lapátot, majd elkezdtem evezni. Az oktató kérdezte, hogy kajakozok-e? Mondtam, hogy nem, most fogok életemben először lapátot, sőt hajóban sem voltam még. Szüleim megérezték, hogy ezzel valamit kezdeni kell. Megtanultam úszni, majd elkezdtem kajakozni. Így indult a pályám – mesélte nevetve Luca.
A sport ad és elvesz
Sikereket halmozott egymásra, pályafutása felfelé ívelt. Amit kitűzött célként, azt el is érte. Azonban hamar rá kellett jönnie, hogy az élet nem fenékig tejfel.
A világ egyik legjobb dolga a sport, vallja Homonnai Luca. Rengeteget ad, de sokat el is vesz az embertől, főleg akkor, ha hivatásszerűen űzi a mozgást. Ez történt a fiatal kajakozóval is. Mindössze 14 éves volt, mikor Győrbe költözött. Egyedül. Meg kellett tanulnia önállónak lenni, saját magára főzni, mosni és takarítani. Tizenhat évesen már felnőttekkel versenyzett.
– Ha egy bolti eladót megsért egy vásárló, hazamegy és másnapra túllendül rajta, mert tudja, hogy szakmájából eredendően emberekkel találkozik nap mint nap. Ismeri, hogy milyenek az emberek, hiszen naponta több száz megfordul nála. Az én esetem más. Ha én elrontok egy válogatót, akkor olyan szinten leírnak, hogy az egész munkámat semmibe veszik.
Ez egy nagyon nehéz pálya, főleg azoknak, akik egészen fiatal korukban kezdik. Én 16 évesen kerültem a felnőttek közé, onnantól kezdve engem felnőttként kezeltek, és ugyanúgy megírták rólam a cikkeket, amiket kiforgattak és kommentekben is tovább bántottak. Ez nagyon nehéz, de a sport nagyon jó dolog. Mindig azt híresztelem, hogy rengeteg élményt ad, de sokat elvesz. Mindenki úgy állítja be, hogy itt nem lehet veszteni, de ez nem így van. Mindenki, aki benne van, az tudja, hogy hatalmas stresszel jár – elmélkedett Luca.
Tisztán emlékszik arra a cikkre, ami először verte ki nála a biztosítékot, amikor a 19-szeres világbajnok, és 19-szeres Európa-bajnok Janics Natasával különváltak útjaik.
– Ez közel sem volt akkora balhé, mint amekkora lett utána. Megjelent egy cikk és hallottam, hogy nagyon sok komment érkezett az írás alá. Ennek előzménye, hogy én Amerikába készültem edzőtáborba. A cikkben ezt teljesen kiforgatták, leírták, hogy én a tengerentúlra készülök, de ezt mindenki úgy értelmezte, hogy odaköltözöm, odaigazolok és a hátam mögött hagyom Magyarországot – mesélte.
Legnagyobb fájdalmat nem a szavak jelentése okozta számára, hanem az, hogy saját országa támadta hátba.
– Vadidegen emberek olyanokat írtak rólam, hogy én nem tisztelem a sportot, csak élősködök, nem dolgozok. Olyanokat írtak, melyeknek a fele nem volt igaz, és úgy alkottak rólam véleményt, hogy nem is ismernek. Mindezt egy olyan országtól kaptam, amiért küzdöttem. Ezt 16 évesen feldolgozni szörnyen nehéz volt. Mindig büszkén álltam a magyar melegítőben, büszkén hallgattam a nemzeti himnuszt, és az járt az agyamban, hogy igen, ez az én országom. Bennem ekkor nagyon megtört valami – emlékezett vissza a életének egy nehéz szakaszára Homonnai Luca. Hozzátette annyira megviselte az eset, hogy ezután az edzés is megterhelő volt számára.
A sajtó, valamint az emberek részéről ért támadásokkal ellentétben a hírnevet és az ezzel járó szereplést nagyon szerette. Sosem jött zavarba a kamera láttán.
Az idő maximalistává tett, de nem szálltam el
– Valamiben legyél nagyon rossz vagy nagyon jó, de középszerű soha! – vallja Homonnai Luca. Saját magát maximalistának tartja, az élet minden területén odateszi magát.
– Ha rossz vagy, akkor beszélnek rólad, ha jó, akkor irigyek rád, és azért emlegetnek folyton. A középszerűnél nincs rosszabb. Én mindig azt mondom, az a jó, ha beszélnek az emberről. Akkor az a valaki tud valamit. Vagy nagyon rosszul, vagy nagyon jól, de tud valamit. Én szeretem a dolgokat maximális tudásom szerint elvégezni, főleg az edzéseket. Sosem vettem semmit félvállról – mondta.
A siker múlandó, ezzel tisztában van ő is. Már kisgyermekként is arra nevelték, hogy maradjon a földön, ne emelkedjen a fellegek fölé, hiszen onnan nagyot lehet zuhanni.
– Mindig tudtam, hogy dolgozni kell azért, hogy ott legyek, ahol lenni akarok. Senki sincs odabetonozva. Anyukám ezt sokszor elmondta nekem, mikor hozott haza az edzésekről, Szarvasról. Mindig elmondta, ha valaki eljut valahova, az nem azt jelenti, hogy ott is marad. Tudtam, hogy hol a helyem, és dolgoznom kell. A szüleim nagyon ügyesen megtalálták az egyensúlyt abban, hogy legyen önbizalmam, de az ne legyen mértéktelen. Ott álltak mellettem, és megbeszéltem velük mindent. Nekem a szüleim voltak a sportpszichológusaim – mesélte.
Gyermekként felnőtté válni
Kilométerek százai választották el a biztonságot és megértést nyújtó otthontól, de az akaraterő és a kitartás olyan erősen buzgott az akkor mindössze 14 éves Lucában, hogy belevetette magát a nagybetűs életbe. Családját nem vallja érzelgősnek, a búcsúk mindig könnyedén mennek, ez is megkönnyítette a távollétet. De ez az élet korántsem nevezhető tökéletesnek.
– Mikor egyedül hazamész a sötét lakásba, felkapcsolod a villanyt és megcsinálod a vacsorád, úgy hogy senki sem vár, senki sem kérdezi meg, hogy vagy, az nehéz. De cél szentesíti az eszközt, ennek meg kellett történnie, hogy profin versenyezhessek. Mivel a sport tette ki a napom nagy részét, nem igen voltak barátaim. Én nagyon szeretem Győrt, mint várost. Gyönyörű, de élni nem tudnék ott ismét. Sok a rossz emlékem. Sokszor magányosnak éreztem magam – emlékezett vissza Homonnai Luca a kisalföldi városban töltött éveire.
A fiatal kajakos mindig feltalálta magát, a kesergés nem az ő asztala. A magányos győri életnek is volt szép oldala, de a mindennapok küzdelmeit meg kellett vívnia. A felmerült problémákat is kihívásnak tekintette, hiszen -ahogy fogalmaz- ez az élet, nem pedig egy tündérmese.
– Én annak vagyok a híve, hogy sírdogálással nem oldódnak meg a gondok, nem fog segíteni senki. Ez nem egy tündérmese, amiben mi vagyunk a főszereplők. Ez nem a Szex és New York, ahol leülsz, várod, hogy jöjjön valaki, majd Mr. Big megjelenik és megoldja helyetted a problémát. Ezzel tisztában vagyok. Ha nincs megoldva a probléma, akkor nincs. Muszáj volt feltalálni magam – mesélte Luca.
Sérülés után depresszió?
Spanyolországi edzőtáborát kellett megszakítania Lucának, mikor borzalmas fájdalmak kezdték el gyötörni. Az MRI és más vizsgálatok után kiderült, hogy a bajt egy idegpálya sérülése okozta, mely a lapockát tartó izmok működéséért felel. Ekkor már tudta, hogy nagy a baj.
– Sírva tértem vissza a sevillai edzőtáborba, az járt a fejemben, hogy elbuktam az első válogatómat. Azt mondták, hogy nyugodjak meg, a másodikra már biztosan minden rendben lesz. Csak nem javult, ezért hazaküldtek. Kiderült, hogy a kezdetileg három hétre jósolt felépülésem két hónap lesz. Ekkor teljesen kétségbe estem. Jártam vizsgálatokra, nem igazán tudták, hogy mi is lehet a bajom, majd vázolták, hogy legalább fél év a rehabilitációm, de ezzel már együtt kell élnem, az ideget nem lehet regenerálni – emlékezett vissza.
A sérülése teljesen felemésztette a fiatal sportolót, mind testileg és lelkileg. Nem bírta feldolgozni, hogy ennyi volt, el kell köszönnie a kajaktól.
– Annyira rosszul érintett, hogy nem bírtam Magyarországon maradni. Akár mennyire csúnya is, de undorodtam a környezettől, a kajaktól, a hajótól, a lapáttól, sőt még a víztől is. De olyan szinten, hogy egy pohár víz is képest volt ellenérzéseket kiváltani belőlem. Mindenkit utáltam, aki valaha is a kajakozás közelében volt. Ettől kezdve nem tudtam semminek sem örülni, semmi sem volt jó, és folyamatosan ideges voltam – emlékezett vissza élete egyik legnehezebb időszakára Luca.
Többen kérlelték, hogy vegye igénybe egy pszichológus segítségét, de mereven elzárkózott még a gondolattól is. Az járt a fejében, hogy ilyen fiatalon gyógyszerektől kellene függenie. Ezt pedig nem akarta. Elkezdett gondolkodni, kutakodni és végül rátalált a megoldásra.
–Hormonális zavarok is okozhatnak ilyen tüneteket. Ezért elmentem endokrinológushoz, és bebizonyosodott amire gyanakodtam. Lassan sikerült újra talpra állnom és azt éreznem, hogy van energiám – nyilatkozta Luca.
Jelenleg édesapja vállalkozásába segít be. A közel húsz éves orosházi sportlegenda mosolyogva mesélte, mennyi örömöt és pluszt nyújt számára az, hogy a családdal dolgozhat a családért. Idővel szeretne újra lapátot fogni a kezébe és vízre szállni, de úgy érzi mentalitása egy kicsit megváltozott. Ha eljön az ideje, akkor ismét teljes odaadással fogja folytatni a sportot, hiszen máshogy nem is tudná.
