Sok aggódó gyermek leparancsolja idős szüleit a bicikliről. Azonban a 77 éves Márta Györgynét kerékpárral lepte meg a lánya, hogy együtt indulhasson el a család a kétnapos, 200 km-es kerékpártúrán Békéscsaba és Arad közt.
Márta Györgynét az utóbbi időben csak „szupernagyiként” emlegetik Orosházán az ismerősei. Gizike – akire a piacról, vagy a régi, Állami Áruház férfi fehérnemű osztályáról sokan emlékszünk – két éve döntött úgy, hogy csatlakozik lányaihoz és unokáihoz: ő is részt vesz a Békéscsaba-Arad-Békéscsaba 200 km-es Szupermaraton Kerékpáros és Görkori Túrán.
A távot két nap alatt, 5-5 szakaszban, összesen 12 órán belül kell teljesíteni. Ennek Gizi néni bőven eleget tett, hiszen idén két órát is „rávert” gyerekeire: 7 óra 50 perc kellett hozzá, hogy letekerje a távot.
– 77 évesen 200 km-t kerékpározni igen szép teljesítmény! Mindig ilyen sportos volt?
– A sportszeretet nem tőlem örökölték a gyerekek és az unokák, hanem a futballista férjemtől. Én ugyan egész életemben szinte mindenhová biciklivel mentem, de nem sportból, hanem muszájból. Aztán tavaly előtt a két nyolcéves ikerunokám elindult ezen a szupermaraton kerékpárvesenyen a lányommal. Akkor még csak szurkoltam nekik, de olyan jó volt a hangulat, annyira megtetszett a verseny, hogy tavaly már engem is benevezett a lányom. Végig is tekertem a kétszáz kilométert! Akkor még a legkisebb unokám csak hat éves volt, ezért csak 85 kilométert jött velünk, de idén ő is megcsinálta a teljes távot. Mi voltunk a legfiatalabb és a legidősebb női versenyző. És családi rekorderek is lettünk, mert három korosztályból hatan indultunk, és mindenki célba is ért!
– Edzett a verseny előtt?
– Áprilistól minden nap bicikliztem úgy tíz kilométert: Dózsa György út – József Attila utca – VASEX és vissza. De volt, hogy Kaszapernek indultam. A piacra is kitekertem szinte minden nap. Csak azt veszem észre, hogy egyre többen megelőznek…
– Nehéz volt teljesíteni a távot?
– Mikor Aradra mentünk még jó volt: Varjastól Turnuig hátszelet kaptunk, könnyű volt tekerni. De visszafelé Aradról a hosszú egyenesben Battonyáig már oldalról kaptuk a szelet. Na, az a 65 km nehéz volt! Átlag 18 kilométeres sebességgel mentem, de amikor a szembeszél lefogott, csak kilenc kilométerrel tudtam haladni. Majdnem meg kellett állni! Ezért Medgyesegyházára is olyan későn értünk oda, hogy a csörgefánkozást lekéstük. Éppen csak bekaptunk egy kis szőlőcukrot és már indultunk is tovább. Tulajdonképpen Romániától egész Békéscsabáig csak frissítőért álltunk meg: üdítő, gyümölcs, só, mindent biztosítottak a szervezők. Ha valaki későn ért be és már elfogyott az étel, kentek neki zsíros kenyeret. De pihenni nem volt időnk. Ennyire hátráltatott a haladásban a szél. Viszont legalább nem esett!
– Sokan szurkoltak?
– Igen, amikor átjöttünk a városokon ott álltak az emberek az út mellett és biztattak minket. Volt, aki a tavalyi újságcikkből rám ismert, hogy én vagyok a „szupernagyi”, meg olyan is, aki azt kiabálta: „Hajrá, Gizike!” Kérdeztem, honnan tudja a nevemet? Azt mondja, rá van hímezve a pulóverére! Azt a lányom csináltatta nekem a tavalyi verseny után. Sárga, fényvisszaverő a színe, és van rajta láthatósági csík is.
– Elindul jövőre is?
– El, ha nem jön közbe semmi. A rajtot nem szeretem, mert nagy a lökdösődés, de le szoktam azonnal húzódni jobbra. Az úton az autókra kell figyelni, a síneken óvatosan áthajtani. Idén is volt pár versenyző, aki nem merőlegesen ment és fölbukott. De mi nem versenyként csináljuk ezt, hanem túrázunk. Kényelmesen, a saját tempónkban. Azért a jövő évi rekordkísérletünket már hivatalos helyen is bejelentettük: hatan éppen 200 évesek leszünk!
