Vízválasztó a hét év – mondják. És úgy tűnik, van benne valami. Bár a változás elkerülhetetlen, a döntések megszülettek, azért valahol mélyen reméljük, a szálak, amik az évek alatt szövődtek, évek alatt sem szakadnak el. Búcsúzni szépen – ezt is mondják, ez következik most.
Az Orosházi Média Kft háza táján nagy változásokat hoz az új esztendő. Továbbra is szolgálunk a helyi és térségi hírekkel, online, print felületen és a városi tévén keresztül is. De ezt január elsejétől úgy tesszük, hogy két oszlopos, az alapoktól velünk közösen, szívvel és lélekkel építkező kolléga már nem lesz velünk. B. Imre Julianna és Melega Krisztián távozik a stábtól. Új kihívások, feladatok várják őket, amiket – jól ismerve mindkettejüket – megoldanak majd, és mi erre büszkék lehetünk, de a hiányukat akkor is érezni fogjuk.
Istenhozzádot mond – Vági Kata
A hírszerkesztő szubjektívet ír. Jó kis nap. Még szerencse, hogy az utolsó az évben.
Eddig mázlista voltam ily’ kemény csatákban (legutóbb például az Orosházi Élet Fókuszban melléklete bevezetőjét tekintve). Felhívtam Julit, légyszi, írj néhány sor olyan „juikásat” (igen, „juikásat”), mert bár fogalmam nincs honnan kelnek útra mondatai, az tény (ha már hírszerkesztés), a stábban erre ő képes leginkább. Én ezért (is) tisztelem, ő pedig tudom, viszont, azért például, mert bármit meghúzok 600 karakterre (jó, 550-re is, de nem akarom jobban frusztrálni). Épp emiatt volt mindig is erős a stábunk: akarva, akaratlanul megvoltak a ki sem osztott szerepek.
Ez változik most. Julitól nem köszönünk el végleg, külsős újságíróként erősít bennünket 2017-ben is, hozzánk kötik gondolatai, érzései, sorai. Sokat küzdöttünk együtt, legnagyobb „küzdelmünk” talán az Orosháza könyv volt, és egyben legnagyobb kincsünk is. Bízom abban, „kincses ládánk” bővülhet még az évek során.
Mielőtt túlságosan érzelgős útra tévednénk, térjünk át arra az emberre, akivel tényleg nem tudom, mióta ismerjük egymást. Igazából nincs is jelentősége. Krisztián mindig ott volt (ha kellett, ha nem – hogy érzékeltessem azt a fanyar humort, amit vele tudtam megélni igazán). Mindig ott volt, és mindig elhitte, és ez vitt előre, nem csak őt, minket is.
Kiküldte a „stábját”, és emelt azzal, hogy jelezte, aggodalomra (mely erősségem) nincs okom, „Dzsóti, megoldjuk!” – szólt. És megcsináltuk.
Persze vitáztunk, sokat (azok a fene korlátokat máshol húztuk meg), de egyet biztosan tudok. Ha most felhívnám, hogy „Dzsóti, gáz van!”, indulna. Ahogyan én is hozzá, érte, vagy épp azért, ami/aki fontos számára. Ezért (is) működik ez a stáb. Nagy kincs e zajos világban.
Most változunk, de hiszem, lehetőségeinkhez mérten a legjobbra törekszünk majd, tisztelve a Krisztián által (is) felépített alapokat. Immár nélküle. Jut eszembe, keresni kell valakit, akit ugrathatok: „Ég valami, vagy neked van ilyen füstszagod?!” Mert soha senki nem indult úgy tűzesethez, mint ő. Ó, és ha még Dávid is itt lenne…
Jó volt együtt elhinni. Bár nem vállalta, nálam Melega Krisztián A hét embere.
Istenhozzádot mond – Melich Krisztina
Ki, mit, mikor, hol, miért és hogyan – alapvetően ezekre a kérdésekre kell választ adnia a hírnek. És ezzel már rutinból megbirkózik az elmúlt években szerzett tapasztalatok alapján az újságíró. Nehezebb (sokkal), ha azt kell mérlegre tennie, mi mindent tanult, kapott és tapasztalt hét, közös munkával, nulláról való építkezéssel eltöltött esztendő alatt azoktól, akik most új utakra lépnek. Sokat. Bár már egy éve kicsit távolabbról szemlélem a helyi média sorsának alakulását, és a stáb munkáját, de valahol mégis része vagyok, és a változás, ami az elmúlt hetekben körvonalazódott, holnaptól valóssággá válik – számomra is. Még inkább azok számára, akik elég erősek voltak ahhoz, hogy felismerjék, másra van szükségük, máshol van rájuk szükség.
Juli azt mondja rám, lázadó vagyok.
Jelentem aranyos Juika, már okosabban lázadok – neked (is) köszönhetően.
Emlékszem a történetekre, amiket meséltél többek között gyermekkorodat idézve. Talán nem nevelő célzattal tetted, bár úgy hiszem, te már ösztönből tanítasz, és észre sem veszed, hogy formálsz, csiszolod a sarkokat, értékrendet és új nézőpontot adsz, vagy ha kell, levest és jó szót – jó érzékkel. Szóval, talán nem szándékosan, de valami ilyesmi történt esetemben is, bennem élnek a szavaid, hatottak rám, formáltak engem – köszönöm szépen.
Írni sem tud úgy senki, ahogyan te tanítani. Mint egy ujjlenyomat, olyanok voltak (és lesznek is) a soraid, ezer közül felismerném: igen, ezt Juika írta, olyan „juikás”. Ellesni ezt nem lehetett, csak hagyni, hasson ránk, adjon nekünk az is, ahogyan sorjáztad a (mindig szűkre szabott) karaktereket, és a puszta betűkből élmények, sorsok, történetek, értékek formálódtak. Ha már más formában is, ha a távolból is, de lesz ebben még részünk a jövőben – és ezt jó tudni.
Nem lesz részünk a jövőben – azért én remélem, hogy talán egyszer mégis – Krisztiánban, mert neki teljesen új utakat jelölt most ki az élet. Én ehhez ugyan jó szívvel sok sikert kívánok, de önző módon igenis bánt, hogy már nem leszünk kollégák – talán egyszer mégis.
Mi sokat, sokfélét és úgy hiszem, jól dolgoztunk együtt. Alkottunk, építkeztünk, feszegettük a határokat, olykor együtt lázadtunk, máskor meg tükröt tartottunk a másiknak – nagyon sok mindent megéltünk. Kitaláltuk, megforgattuk, kísérleteztünk, utánajártunk, vitatkoztunk, engedtünk – sorolhatnám még az igéket. Órákon át ültünk a testületi üléseken, átélve azok minden báját – nincs nekik. Megtanultuk a KL-t, és azt is, hogy a pöttyös az igazi, megrendezésre kerültünk, besegítettem, kisegítettél, helyszínről tudósítottál, én meg „onlájnoztam”, egyfolytában „océztunk” – tényleg élményekkel teli évek voltak.
Úgy hiszem, mindkettőnknek szívügyünk az online, az OrosCafét a kezdetektől együtt építgettük, formálgattunk, nekünk valahogy mindig ez volt az első a helyi média három felülete közül – ezért is itt ez a búcsú. Krisztián másként, de ahogyan Juli, úgy te is hatottál rám, és te is tanítottál – neked is köszönöm. Ahogyan Kata, úgy én is azok közé sorolom magam, akik tudják, számíthatnak rád – bizonyította ezt már az élet, az pedig te is pontosan tudod: #YNWA.
Most viszont nincs más hátra, minthogy utadra bocsássunk, és minden jót kívánjunk.
