Melis Mihály tősgyökeres orosházi. Itt született 1947-ben, itt él és Orosháza, valamint a helyi íjász egyesület hírnevét öregbíti számtalan aranyérmével, bajnoki címével, melyeket az egyik legősibb magyar sportban, az íjászatban ért, ér el.
Nyugdíjasként kezdte a versenyzést, de az íj már gyerekkorban megfertőzte. Mint a korabeli gyerekek, ő is zsenge korában fogta kézbe először a fegyvert.
– Vágtuk a mogyorófa ágat, manilla madzagot kötöttünk rá húrnak, vesszőt pedig nádból csináltunk hozzá, aztán lőttünk mindent, de legfőképp egymást. Aztán hosszabb ideig „szunnyadt a hamu alatt a parázs”. A TV-ben látott filmek, Robin Hood, Tell Vilmos, stb. újra és újra felkeltették az érdeklődést.
Felnőtt életében természetesen neki is a család, a munka volt az első. Az íjak után legfeljebb vágyakozni tudott, hisz egyrészt nem lehetett kapni, másrészt fegyvernek számított, harmadrészt pedig munka mellett idő sem volt rá.
Felhívta a hivatalt, hol lehet íjászkodni
– A Petőfi Tsz-ben húztam le 35 évet. Ezalatt éjjeli őrön és Tsz elnökön kívül minden voltam. Sokoldalúnak kellett lenni. Ha a tehenészetben kellett beugrani karbantartónak, beugrottam, ha ki kellett menni a traktorral szántani, akkor kimentem. Aztán mikor nyugdíjba kerültem, akkor kezdtem el nézelődni, hogy a hirtelen rám szakadt szabadidővel mit is lehetne hasznosan kezdeni? A megyei újságban láttam egy tudósítást egy íjászversenyről és ez nagyon megragadta a figyelmem. Felhívtam a polgármesteri hivatal sport osztályát és érdeklődtem, hogy lehet-e Orosházán íjászkodni, van-e valami egyesület.
Volt. Az egyesületnél szívesen fogadták, Misi bácsi pedig nagyon nagy alázattal és szorgalommal – az alapoknál kezdve – látott munkához. Eme sorok írója dartsozik, így az én életemben is nagy szerepet játszanak a nyilak és a céltábla. Ugyan az én nyilaim jóval kisebbek és kézből indítom őket, de pontosan tudom, hogy micsoda hatalmas mennyiségű munka és gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki versenyeket nyerjen.
A jó adag bátorság nem hiányzott Melis Mihályból, hiszen hamarosan benevezett első versenyére és nem vallott szégyent. A modern csigás íjjal, vagy a long bow angol íjjal is magától értetődő természetességgel bánik és talál célba, de az igazi fegyvere az ősihez leginkább hasonlító vadász reflex íj maradt.
A nyugdíjas, aki nyeri a versenyeket
A sok gyakorlásnak hála, jöttek az eredmények szépen. Csak 2015-ben 33 versenyen indult el. Egy bronz, kilenc ezüst és huszonhárom aranyérem fűződik a nevéhez! A sportos életmódnak köszönhetően, lassan 70 esztendősen is fitt, egészséges. Napi két órát gyakorol, e mellett pedig a gyerekeknek adja tovább tudását. A legkisebb íjász palántát is egyenrangú íjász társaként tekinti és az íjász tudomány mellett a magyar íjász hagyományokkal is igyekszik megismertetni.
A „hagyományok ápolásáról” egyébként meglehetősen eredeti nézetet vall:
– A hagyomány nem beteg, nem kell ápolni. Művelni, csinálni kell és a következő generációknak tovább kell adni, hogy élhessen.
Misi bácsi felesége és családja támogatja ezt a szenvedélyt, ő maga pedig a „meddig még” kérdésre, csak a vállát vonja meg, és azt mondja:
– Amíg örömet találok benne és amíg az egészségem engedi…
Reméljük még sokáig és sokszor számolhatunk be az újabb sikerekről!
