Újra indított „Staféta” című sorozatunk főszereplői közismert, esetleg érdekes foglalkozású orosháziak, akikről írásos portrét igyekszünk készíteni. Dr. Alzubi Ali, sebész, onkológus, háziorvos, Busa Péternek, a Pet-Bau Kft. vezetőjének adta át a stafétát.
Péter ’51-ben Szombathelyen született. Édesapja az ottani téglagyár igazgatója volt. Az ötvenes években ez a beosztás azzal járt, hogy a családnak háromévente költöznie kellett (a rendszer úgy akarta elejét venni az összefonódásoknak, a korrupciónak, hogy csak három évig lehetett egy helyen az igazgató). Szombathely után laktak Pápán, Szegeden. Főhősünket itt érte élete első komoly balesete.
– Levágta a kezemet a kisvonat. Én lettem az első az országban, akinek visszavarrták a kezét. Sosem lett teljes értékű, de legalább megvan. ’56-ban kerültünk Orosházára és mivel megszüntették ezt a három évenkénti költözést, itt is maradtunk. A hármasba jártam általánosba. Ez a „setye” kezem arra inspirált, hogy sportoljak, jól nézzek ki. Asztaliteniszeztem, fociztam, kézilabdáztam. Onnan mentem a gimnáziumba, majd a szakmunkásképzőben kitanultam a hegesztő szakmát. ’72-ben kerültem ki a cégtől az NDK-ba. Ott elküldtek technikumba és lettem hegesztő technikus. Érdekelt is, szerettem is, minden csínját-bínját kitanultam. Talán a szorgalmam miatt sok kitüntetést kaptam Németországban, köztük egy kormánykitüntetést is, melyet maga Angela Merkel írt alá. Tizenöt év elteltével következett Algéria – kezdi az élete történetét Busa Péter.
Algériában érte a második, rendkívül súlyos baleset. Az autóját vezető sofőr elaludt menet közben és a kocsival a szakadékba hajtott. Összetört a mellkasa, medencéje, a lába. A nyílt törés, a nyílt seb miatt súlyos fertőzést kapott, a sok kapott antibiotikum következtében pedig a hasnyálmirigye lett beteg, amely miatt kialakult a cukorbetegség.
– Repülővel hazahoztak és három évig még igencsak rezgett a léc, hogy mi lesz, megmaradok, vagy sem. Magyarországon már feladták, combtőből le akarták vágni a jobb lábamat. Még a németországi időkből jó viszonyt ápoltam egy ottani agysebész professzorral, aki elintézte, hogy kivigyenek Németországba és ott amennyire lehetett helyrehoztak. Nyolc műtéttel raktak végül össze, melyek közül az utolsó bravúros műtétet már itthon, Szentesen végezte Toncsik doktor. A mai napig minden orvosom azt mondja, hogy szinte csoda, hogy én élek egyáltalán. Lényeg, hogy annyira meggyógyultam, hogy hazatérésem után – huszonhat évvel ezelőtt – létre tudtam hozni a Pet-Bau Kft-t. Kint nősültem meg Németországban – feleségemet, Karint sokan ismerik Orosházán. A nagyobbik lányom kint született, a kisebbik lányom és a fiam már itthon, Magyarországon érkezett. Van hat unokám a két lányom révén, a fiam pedig idén nyáron nősül. Viki unokám már két dédunokával is megajándékozott – folytatja Péter.
A Hőtechnika művezetőjeként négy kemencét épített az öblösüveggyárban. Szaktudása alapján javasolta a Hunguard akkori igazgatója, hogy hozzon létre egy céget. Megvalósult a Pet-Bau, mellyel aztán több hasonló munkát megcsináltak a két üveggyárban. Acélszerkezetekkel foglalkoznak, csarnokokat építenek, nagy gyárakban darukarbantartást végeznek. Nyolc lakatossal, három kőművessel, két festővel, két asztalossal és öt segédmunkással teljes a rendszer. Működik. A dolgozói egyharmada húsz éve itt dolgozik és ez nagy szó.
Busa Péterről köztudott, hogy jó célok elérése érdekében sokaknak és sokszor segít. Ezekről szerényen beszél, de azért lassan kibontakozik a kép.
– Bár nem itt születtem, lokálpatrióta orosházinak tartom magam. Ha tehetem és jó a cél, szívesen segítek. Itt Orosházán a női kézilabda csapat újraindításában erősen részt vettem. Anyagilag is és munkával is. Hosszú évekig támogattam a Rákóczi Vasast, illetve mint régi pingpongos, segítettem eljuttatni az orosházi csapatot egészen az Extra ligáig. Tagja és egyik alapítója voltam a Rotary Club orosházi szervezetének. A megalakult Kolbászklubot is támogattam. Helyet kaptak a Pet-klubban, most pedig a cég étkezőjében. Sokat segítettünk az Eötvös iskolának. Kijavítottuk a dőlni készülő kerítést és megcsináltuk a tenisz pályát. A kórháznak is készítettünk kerékpár tárolókat, meg ezt-azt – mond el néhányat.
Mint megtudtuk, nem csak szervezeteket támogat és segít, de gyakran gyámolítja a rászorulókat. Ha bekopogott hozzá egy idős néni azzal, hogy fázik és kért hulladék fát – adott neki és nem kért érte pénzt.
– Sok mázsa fát szétosztok minden télen. Az alkalmazottaimtól sem kérek pénzt a fáért. Nehezen bírom a szomorúságot, különösen az öregek méltósággal viselt szegénységét. Többször volt, hogy a pénztárnál a kis apróját számolgató nénike kenyerét kifizettem. Sokszor adtam már kölcsönt, kicsit és nagyobbat is. Hála az égnek, hogy megtehetem – teszi hozzá.
Busa Péter hetvenen túl sem foglalkozik a visszavonulás gondolatával. Nem bírná a semmittevést, a pihengetést. A céget a nulláról építette fel és a mai napig szereti csinálni. Most is reggel hétkor érkezik minden nap az irodába és este hétkor megy haza. Mint mondja egy igazi célja van még, amit még rég tűzött maga elé.
– Amikor ott feküdtem Algériában, a szakadék fenekén, azt fogadtam meg magamnak, hogy ha kikerülök onnan, annak fogok élni, hogy a gyerekeim sose lássanak szükséget, mindent megadjak nekik. Eddig is tudtam teljesíteni ezt a fogadalmat és még szeretném sokáig. Nem gyűjtögetek magamnak. Van házam és egy szép autóm. Ha van egy kis tőkém viszem a gyerekeknek, az unokáknak. Szerencsére viszonylag gyakran láthatom őket – osztotta meg velünk Péter.
A sorozatunk címe staféta. Arra a kérdésre, hogy kinek adja tovább, rögtön kész volt a válasszal: – Sándor Lászlónak, a Kolbászklub elnökének szeretném továbbadni. Vele együtt fiatalkodtunk és együtt vitatkoztunk nagyon sok mindenről. Jó fej orosházi embernek tartom, szeretném, ha ő lenne a következő.
