Története reményt adó, szavait hallgatva parázslani kezd az érzés: ha hiszünk magunkban, bármire képesek vagyunk. Még akkor is, ha valaha elkallódtunk, még akkor is, ha az útkeresés időszaka sokáig zajlott, de még inkább akkor, ha annak tudata sem képes visszariasztani minket, hogy új életünk felépítése tengernyi munkával, rengeteg lemondással jár majd, és a siker még így sem garantált. De 24 éves főszereplőnk már tudja, az út a fontos, nem a cél. Misurda-Kovács Adél színitanházas növendék története következik, akit a nagy sikerű Munkácsy, a festőfejedelem című darabban is láthattunk.
Néhány éve még Kovács Fanniként ismertelek, most Misurda-Kovács Adél néven találtam rád. Miért érezted szükségét ennek a nem kis változásnak?
– Nem tudtam azonosulni a Fanni névvel. Néhány éve elkezdtem kapargatni a felszínt az önismeret terén, belenyúltam olyan mély sérelmekbe, amelyek meghatározták a múltamat. Le akartam zárni életem egy szakaszát, az első 21 évet, és ma már úgy érzem, a névváltoztatás is segített ebben. Persze ez csak töredéke volt a nagy munkának, amelyben az önismeret foglalta el a legfontosabb helyet.
– A szüleim Gyarmati Fanni után adták nekem a Fanni nevet, én pedig az Ady költészete iránti tiszteletből választottam az Adélt.
Ahogy hallgatlak, mintha nem egy huszonhárom éves lányt hallgatnék. Érettebb vagy a korodnál.
– Mindig is kívülálló voltam a saját korosztályomban. Már a gimiben nagy igényem volt az önállóságra, ezért is kezdtem el 17 évesen vendéglátásban dolgozni. Később munka mellett levelezőn jártam a jogi karra, másfél évig. Életemnek abban a szakaszában még minden döntésem mögött a racionalitás állt. Arra gondoltam: „jó eszem van, ez egy keresett szakma, ami biztos jövőt jelent”. Csak közben rájöttem, hogy egyáltalán nem élvezem.
És tudtad, mi lenne az, ami boldoggá tesz?
– A lelkem mélyen igen. De kellett valami, ami ezt a felszínre hozta. Tavaly a Szegedi Nemzeti Színházban láttam a Hegedűs a háztetőnt. Édesanyám a darab végén feltette a költői kérdést: „Ott kellene lenned neked is, ugye?” Akkor annyit mondtam: „Már késő.” Igyekeztem elnyomni magamban az érzést, de aztán néhány nappal később a barátnőm kölcsönadott egy könyvet, ami hét színészhallgatóról szólt.
– Igazából semmi felkavaró nem volt a történetben, mégis úgy sírtam tőle, mint még soha életemben. Hatására újra elkezdtem drámákat olvasni, és egyre inkább vágytam arra, hogy a színpadon legyek. Iskolásként is éltem ezt a világot, a szavalóversenyeket, az iskolai ünnepségeket, a színjátszókörös előadásokat. Újra elfogott a vágy, hogy színész akarok lenni.
De úgy érezted, már késő, már „öreg” vagy ahhoz, hogy belevágj. Végül mi oszlatta el a kételyeidet?
– A véletlenek sora juttatott el idáig. A volt színjátszótanárom, Németh Gabriella szólt, hogy a Békéscsabai Jókai Színház Színitanháza pótfelvételit hirdet. De én erre egyáltalán nem voltam felkészülve, egyrészt, mert ez egy nappali képzés, vagyis fel kellett adnom a munkámat, nem is tudtam, miből fogok megélni. Másrészt, mert évek óta nem szerepeltem színpadon. Harmadrészt pedig, mert úgy volt, hogy szeptemberben a gazdaságtudományi egyetemen kezdek, jelentkeztem, fel is vettem. Végül aztán azt mondtam magamnak: most vagy soha. Bár belül rettegtem, éreztem a hívást.
A feje tetejére állt az életed. Élvezed?
– Igen, mert igaz, nem tudom, hogy mi lesz velem, de legalább már azt tudom, mit akarok. Nincs veszítenivalóm. Nem tévedtem, a korommal kirívok a többiek közül, a három évfolyamon én vagyok a legidősebb, de már ez sem zavar. Első színpadi munkám a Marica grófnő című előadásban volt, nagy megtiszteltetés, hogy a Munkácsy, a festőfejedelemben is benne lehettem. Az elkövetkezendő időszakban pedig már készülünk a Holdbéli csónakos és a Három sárkány, azaz a három nagynéni próbáira.
Milyen szerepekre vágysz igazán?
– Talán a karakteremhez az olyan hölgyalakok illenek a leginkább, mint Lady Anna vagy Lady Macbeth személye. Bennük van erő, és emellett valamiféle sötétség is. Mindig is érdekelt az árnyék-énem, tudom, anélkül nem lenne fényem sem. De minden szerep vonz, ha egyszer képes leszek megformálni egy naivát, akkor biztosan vállon veregetem majd magam.
Neked sikerült, amire sokan csak vágynak. Mit üzennél azoknak, akik lemondtak az álmaikról?
– Hogy sosem késő. Nem számít, mikor érsz oda, csak kerülj a helyedre! Érezni fogod, ha ott vagy. Én már érzem. De ezután sem várhatom, hogy az ölembe hulljon a siker, hogy most már minden második darabban benne legyek.
– Kemény a munka, itt nem simogatják a fejemet, jóval több kritikát kapok, mint dicséretet. Sok áldozatot kell még meghoznom, és én szeretném is meghozni őket, hogy aztán tényleg csak a színészetnek élhessek.
Miben különbözik Adél Fannitól?
– Van még közös halmaz…De Fanni elveszett volt, akaratgyenge és áldozatszerepben élt. Adél viszont tudatos, ismeri önmagát és a helyén van. Tudja, ha valami történik, az azért van, hogy előbbre vigye. Benne él a tenni akarás, és tudja, az élete feletti kontroll az ő kezében van.
Kiemelt kép: Nagy Kristóf
