Látta már a szegénység és nyomorúság számos arcát, útja során mégis letaglózta egy-egy emberélet kilátástalansága. A Közép-Ázsiában töltött napok átformálták a gondolkozását. Ott járt ő, ahol tanulni kiváltság, ahol rabszolgaként éhbérért napi 14-16 órát dolgozni megszokott, és ahol családban felnőni ritka kincs. Az orosházi Nikodém Noémit Isten küldte a muszlim országba, annak egy szögesdróttal és magas kőfalakkal körülvett kicsiny szigetére, hogy lehetőségeihez mérten segítse az ott élő keresztényeket.
Hogyan merült fel benned a gondolat, hogy kiutazol ebbe a veszélyes országba, amelynek még a nevét sem írhatjuk le vendéglátóid biztonsága érdekében?
– Egy volt teológustársam hívott fel a tervezett út előtt kb. fél évvel, hogy utazzak ki vele, a férjével, valamint egy másik lelkipásztorral és egy tanárral. Azt hittem, bőven lesz gondolkodási időm, de csak egy napot kaptam a döntésre, mert az előkészületekhez sok idő kellett. A mérleg két oldalára felpakolgattam szépen a mellette és ellene szóló érveket, az utóbbin végül egyedül a félelem állt. Épp előtte nap olvastam egy cikket egy az 1940-es években Pápua Új-Guineában szolgált magyar misszionáriusnőről, aki azt mondta, ő csak egyetlen dologtól fél: nehogy ne ott legyen, ahol az Isten látni akarja. Sorra jöttek a jelek, hogy mennem kell. Isten engem ott akart látni azokban a napokban.
Segíts, kérlek nekem, laikusnak! Mire elég négy kinn töltött nap? Majdnem az utazásra is ugyanennyi időt kellett szánnotok. Miért nem maradtatok tovább?
– Már maga a kijutás sem könnyű, a harminchat oldalas vízumkérelem benyújtása és a sok védőoltás felvétele csak egy része volt a tortúrának. Egy rendkívül szigorúan őrzött országról beszélünk, amelynek határát mi mint „turisták” léphettük csak át. A valódi célunk nem az volt, hogy a négy nap alatt megváltsuk a világot, vagy hogy bárki gondolkozását megváltoztassuk, hitvallását megerősítsük. Azért mentünk, hogy az ottani keresztény közösségben épülő kórházba adományt vigyünk. Nem utazhatnak mindig ugyanazok az emberek, az túl feltűnő lenne. Ezért volt szükség rám, az új névre, új arcra. A poggyászom és a társaim bőröndjei tele voltak gyógyszerekkel, egészségügyi kellékekkel és eszközökkel. Ezeket mind a keresztény misszió kórháza kapta meg.
Hol voltatok elszállásolva? Biztonságos helyen, vagy azért volt bennetek félelem?
– A keresztény misszió – amelyet egy helyi keresztény házaspár hozott létre évekkel ezelőtt – által működtetett gyermekotthonban laktunk 108 gyermekkel. Ez nem egy kimondott árvaház, hisz élnek itt a közeli téglagyárak rabszolgamunkásainak gyermekei közül is jó néhányan. Úgy mondanám, a szerencsésebbek, akik nem a szüleik mellett dolgoznak kizsákmányolóik parancsait követve. Más értéke van ott az emberéletnek és a gyerekkornak is. Hatalmas kiváltságként tekintenek arra, hogy ezek a gyerekek mindennap kapnak tejet, heti háromszor húst, sőt, még tanulhatnak is. Ők minden reggel – heti hatszor – örömmel, énekelve mennek iskolába, hisz tudják, a tudás az egyetlen út, amely kivezetheti őket a nyomorból. Hozzáteszem, a misszió által fenntartott iskola a tartomány
legjobb minősítést elért iskolája. Olyan magas színvonalú az oktatás, hogy a muszlim szülők is ide, a keresztény iskolába járatják gyermekeiket. Visszatérve a kérdésedre, nem, nem féltünk. Fontos biztonsági szabályok vannak, az egész épületkomplexumot – iskola, kórház, imaház – magas falak veszik körül, és három őrzött kapun át lehet bejutni a gyermekotthonig.
De akkor ez az iskola javarészt adományokból működik, pontosabban a szegényektől nem kér tandíjat. Ennek ellenére vannak szülők, akik nem használják ki a lehetőséget, és iskolázatlanul hagyják gyermekeiket?
– A téglagyárban dolgozó szülőktől már az is nagy áldozat, hogy lemondanak a gyerekeik munkájáról. Az emberek, vagyis sokkal inkább rabszolgák itt évszázadokkal ezelőtti munkamódszerrel, kézi sablonnal készítik agyagból a téglákat. A napi norma 1000 tégla/fő, ha ezt valaki nem tudja teljesíteni, még enni sem kap…És ez megy pihenő nélkül minden egyes nap. Az ottani misszió egyébként nagyon sokat tesz azért, hogy segítsen a legnyomorúságosabb helyzetben élőknek. Például hónapokon át gyűjtenek arra, hogy a téglagyári munkásoknak adhassanak karácsonyra a napi norma teljesítéséért járó összegnek megfelelő adományt, hogy legalább azon a napon ne kelljen dolgozniuk.
Felfoghatatlan, hogy vannak, akik még a XXI. században is ilyen megalázó, embertelen körülmények között élnek. Talán furcsa, hogy épp ezek után teszem fel a kérdést, de nem gondolod, hogy itthon, Magyarországon is lenne a helye ezeknek az adományoknak?
– Természetesen igen, és a Baptista Egyház támogatja is a határon belüli és kívüli magyarságot egyaránt. Ezeknek a misszióknak viszont azért van létjogosultsága, mert segít megteremteni az ott élő embereknek a boldogulás lehetőségét. Egy gyermek havi iskoláztatásának költsége az említett intézményben három dollár, ez az összeg a mi világunkban szinte semmi. Viszont ha ezek a gyerekek esélyt kapnak a saját hazájukban egy normális életre, nem gondolkoznak majd azon, hogy valahol máshol, mondjuk Európában próbáljanak szerencsét. Ne érts félre, én dolgoztam korábban önkéntesként menekültmisszióban, nem arról van szó, hogy bármiféle ellenszenvet éreznék bárki iránt, hanem arról, hogy tudom, az elvándorlás és az új közegbe történő asszimilálódás borzasztóan nehéz. Épp ezért sokkal jobb megoldás megelőzni a bajt, és segíteni ott, helyben az élhetőbb körülmények megteremtésében.
Fotók: Nikodém Noémi gyűjteménye
