Stafétánkat Busa Péter, a Pet-Bau Kft. vezetője Sándor Lászlónak, az Orosházi Kolbászklub elnökének adta tovább. Az alábbiakban az ő életébe pillanthatunk be.
Sorozatunk jelen fejezetének főszereplője tősgyökeres orosházi. Szülei és nagyszülei is városunkban éltek. Ő maga Szentesen született ugyan, de mint az életében sok mindennek, már ennek is története van.
– Azért születtem Szentesen, mert nagyapámnak az akkor fennálló rendszer miatt el kellett hagynia a megyét. Szentesen lett szülész-nőgyógyász főorvos. Természetes volt, hogy ő segítsen a világra. Életemből az első öt napot töltöttem csak Szentesen. Orosházán voltam gyerek, itt jártam iskolába, a kettesbe. A Thék Endre utcán, a Hajnal utcán és nyolcadikos koromban velünk avatták az új iskolát a Bajcsy utcán. Családi okok miatt aztán elkerültem Egerbe, ott végeztem el a középiskolát. Negyedikben, a második félévben kellett pályát választani, de én éltem a boldog gyerekkoromat, nem is igen foglalkoztam vele, mi akarok lenni. Aztán eljött a pillanat, amikor dönteni kellett, családi indíttatásból én azt mondtam, állatorvos akarok lenni – kezdi a beszélgetést Sándor László.
Itt azonban álljunk meg, hisz nem mehetünk el szó nélkül főhősünk édesapja, dr. Sándor László mellett, aki Orosházán neves közéleti személyiség, kiváló állatorvos, állatkórház igazgató volt. Többek közt az ő nevéhez fűződik az orosházi birkózás újraalapítása.
– Egészen kis koromtól kezdve bejártam az állatkórházba, sokat láttam édesapámat dolgozni. Később, nagyobb koromban eljártam vele házakhoz herélni, miskárolni és az azért kapott fogóember pénzből tudtam egy kicsit legénykedni. Teljesen természetes volt számomra, hogy én is állatorvos leszek. Csak éppen a felvételim nem sikerült. Munkát kellett vállalnom a következő nekifutásig, mert akkoriban még létezett a KMK, a közveszélyes munkakerülés fogalma. Nagyszénásra, az Október 6 téeszbe mentem, ahonnan elküldtek inszeminátor képzésre. Ezt egy év alatt elvégeztem, mellette pedig tanultam a következő felvételire. Ott ugyan meglett a szükséges pontszámom, de helyhiány miatt nem vettek fel – mesélte László. – Felajánlották a Gödöllői Agrár Tudományegyetemet, de azt mondtam, ha nem lehetek állatorvos, más nem érdekel. Békés megyében az Állategészségügyi Intézetnek volt egy mesterséges megtermékenyítő állomása, oda jelentkeztem, mint kezdő inszeminátor. Felvettek, először helyettesítőnek, majd egy év után, ’77-ben állandóra. Szerencsém volt itt is, mert épp akkor, Orosházán és környékén felszabadult egy körjárat. Orosháza, Gádoros, Nagyszénás, Árpádhalom volt a körzetem. Akkoriban felvezető helyre kellet hozni a teheneket, de aztán elkezdett ez lazulni, kimentünk házhoz is. Ezt úgy hálálták meg a gazdák, hogy borravalót adtak. Volt olyan nap, hogy több volt a borravalóm, mint az egyhavi fizetésem. Mondta is édesapám, hogy mi a francnak akarok én állatorvos lenni, mikor már most többet keresek nála – folytatta.
László és élete párja fiatalon találkoztak. Tizenhat évesen ismerték meg egymást, tizennyolc évesen kezdtek komolyabban együtt járni, és ’79-ben össze is házasodtak. Ekkor elkezdte építeni a házukat is. Reggel fél héttől este hétig dolgozott. Közben épült a ház és hamarosan megérkeztek a gyerekek is. Előbb Laci, aztán Enikő is. Közben egyre többen megismerték és egyszer csak azt is elérte, hogy már nem a „Sándor doktor fiaként” emlegették, hanem a doktor lett a „Lacika édesapja”. Mint mondja, közben telente sokszor fagyott meg a vizes nadrág rajta a Trabantban. Általános vélekedés szerint nyugodt, kiegyensúlyozott ember lett.
– Mindig úgy gondoltam a családra, a házra, hogy ezekből egy van és egy is lesz. Egy ház, egy család. Hosszú távon megtérül az Isten-Haza-Család gondolat. Azért vagyok kiegyensúlyozott és megelégedett ember, mert minden úgy történt körülöttem, ahogy szeretném és mert minden állandó körülöttem. Nem felejtettem el, hogy honnan jöttem és hová érkeztem és ebben édesapám tanítása vastagon benne van. Ő azt mondta, hogy a takarítónő is épp olyan ember, mint a miniszterelnök, csak mindegyik jól végezze a munkáját. Azt mondta, azt se fogja bánni, ha utcaseprő leszek, csak én söpörjem legszebben az utcát. Próbálom is minden embertársamat úgy tisztelni, ahogy van, nem akarok mást látni bele – vallja.
A kilencvenes években kinyílt a világ. Egy kis földet is visszakapott a család, amit nem kezdtek önerőből művelni, hanem kiadták művelésre. Közben, ahogy telt az idő, a társadalmi szerepvállalás egyre inkább előtérbe került Lászlónál. Mint mondja ebben is szerencsés volt.
– Sok munka után, mikor már úgy látszott, hogy amit szerettem volna elérni, az hellyel-közzel megvan, elkezdtem kifelé is fordulni. Az induló Hagyományok-Ízek versenyen háromszor is nyertem a kolbászommal. Ennek az lett a folyománya, hogy a gazdakör égisze alatt, megalakult az ország második kolbász klubja, és ennek lettem az első elnöke. Azt hiszem, ezt az orosháziaknak nem kell bemutatni. Számos helyre vittük a város és az itteni kolbász jó hírét. A háború előtt Sándor nagyapám az Orosházi Rotary Klub egyik alapító tagja volt. Amikor újjá alakult a városban a Rotary Klub, örömmel csatlakoztam. Emellett élem az aktív nyugdíjasok nyugodt életét. Nyaranta jókat horgászom a Balatonon – teszi hozzá.
László, mint mondja, boldog ember.
– A fiamat ugyan beszippantotta a főváros, de a lányom hazaköltözött, vettek egy kis lakást, most azt újítgatják. Unokám még nincs, de remélem hamarosan az is lesz. Remélem még sokáig tudok egészségben, aktív nyugdíjas lenni – foglalja össze személyes céljait.
Befejezésül Sándor László azt is elmondta, kinek szeretné a stafétát tovább adni: – Szeretném, ha most egy fiatal kapná a stafétát. Három férfiú után szeretném, ha egy csinos fiatal hölgy következne. Ő pedig nem Más, mint Bella Judit, aki orosházi, aktív mezőgazdasági vállalkozó, aki példakép lehet a még nála is fiatalabbak számára.
