„Hálás vagyok, amiért önkénteskedhetek a Vöröskeresztnél” – fogalmaz Farkas Tiborné Erzsébet, azonnal kérdőjeleket varázsolva a fejem felett megjelenő képregénybuborékba. Hogyan érezhet hálát valaki azért, mert időt és energiát ölhet valamibe…ingyen. Ezt csak úgy érthetjük meg, ha mi is megtapasztaltuk az érzést, de talán segíthet az is, ha meghall(gat)juk a szavait.
– Szeretek segíteni. Sosem azért teszem, mert elvárnék érte valamit, hanem mert egyszerűen jó érzéssel tölt el – kezdte. – Lassan harminc éve önkénteskedem a Magyar Vöröskeresztnél, munka mellett is ott voltam, ha szükség volt még egy kézre. Ha a rászorulóknak kellett adományt gyűjteni, ha az oltóponton kellett az időseknek az adminisztrációban segíteni, ha a Véradó Állomáson kellett teát osztani, örömmel mentem. Nagyon jó a csapat, rengeteg a pozitív visszajelzés. Amíg az egészségem engedi, rám számíthatnak.
Erzsike azt mondja, így érzi teljesnek az életét. Még aktív dolgozói korában a család és gyerekek mellett is mindig ott volt, ha hívták. Személyiségéből fakad a segítségnyújtás, a szociális otthonban majd a helyi kórházban eltöltött évek során is folyamatosan azt tapasztalta, boldogabb az élete, ha jót tesz másokkal.
– Az emberek szeretettel fogadják a segítséget, legyen szó adományról, útba igazításról, néhány bátorító, kedves szóról – folytatta. – A mi munkánk is honorálva van, hisz sok köszönömöt és sok mosolyt kapunk. Az Orosházi Véradó Állomáson is mindig családias a hangulat, ez köszönhető az ott dolgozóknak és a vért adóknak is. Én szeretem őket kiszolgálni, szeretem velük éreztetni, hogy megérdemlik a törődést. Amit ők tesznek, hihetetlenül fontos, hisz egy véradással három emberéletet mentenek meg. Ha úgy vesszük, ők is önkéntesek, hisz jó cselekedeteikért nem várnak el semmit. Egy kis ajándékot azért búcsúzáskor átadunk nekik, de ez inkább csak gesztus.
Farkas Tiborné előtt Teréz anya és Diana hercegnő képe lebeg példaként. Teréz anyáé, aki az embereknek áldozta az életét, aki aki-szívvel lélekkel végezte szolgálatait, és aki együtt élt a betegekkel, szegényekkel. A meleg szívű, jólelkű Diana hercegnőé, aki odafordult az elesettekhez, aki megölelte és megsimogatta az védteleneket, aki mosolyával erőt adott a szenvedőknek.
– Édesanyám is ilyen volt, sosem tudott nemet mondani semmilyen kérésre, sőt, inkább azt leste, hol tudna segíteni – mesélte. – Ő még természetesen nem szervezeti formában tette mindezt, csak a közvetlen környezetében élőknek, a rokonoknak, szomszédoknak igyekezett megkönnyíteni és szebbé tenni az életét. Talán tőle tanultam mindezt, vagy talán velem született, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy számít a jó minta. Sajnos manapság a fiatalok kevésbé értik az önkéntes munka szépségét.
A jelenlegi pénzorientált világban szinte már kakukktojásnak számít, aki „ingyen dolgozik.” Amikor Erzsike a munkájáról beszél, gyakran találkozik értetlen tekintetekkel. A legtöbben nem értik, miért nem ül otthon boldog és elégedett nyugdíjasként, helyette miért vállal heti szinten önkéntes munkát.
– Úgy mész el, ahogy jöttél…Én ezt vallom. Lehet, hogy a pénz, vagy a belőle vásárolt értékek egy ideig boldoggá tesznek, de aztán az a valami tönkre megy vagy megunod, így nem jelent már neked semmit. De ami a lelkedben van, a sok szép emlék és jó érzés, az veled marad.
– Azt viheted magaddal tovább. Ma az a megszokott, hogy mindenért várunk, elvárunk valamit. Már a gyerekekbe is ezt nevelik, ezt látják, ezt tanulják, és így nem tapasztalják meg, milyen érzés önzetlenül, a maguk örömére cselekedni. Mindannyiunknak jót tenne egy kollektív szemléletváltás, de főleg a fiataloknak. Az idősekkel még más a helyzet. Amikor adományt gyűjtünk a nagyáruházakban, nem egyszer az öreg, szegény nénik is odalépnek egy-egy aprósággal. Hiába mondjuk nekik, hogy ne adják ide azt a kiló lisztet, mert még nekik is jól fog jönni. Volt, akitől azt a választ kaptuk: „Ha kettőt meg tudok venni, akkor abból egyet szívesen odaadok.” Nehéz szavakkal kifejezni, mit érez ilyenkor az ember – tette hozzá.
A Véradó Állomáson töltött keddeket és csütörtököket nagyon szereti Erzsike. A jó csapat, a jó hangulat, a sok önként érkező mindig felvidítja. Erről is van egy szép története.
– A vért kapó nem tudja, ki segített rajta, ki mentette meg az életét. Volt egy hölgy, aki a kapott vérnek köszönhetően felépült betegségéből. Szerette volna meghálálni, de nem tudta, kinek és hogyan. Épp ezért úgy döntött, különböző használati- és dísztárgyakat varr, amiket aztán eljuttat a véradó állomásra, mi pedig továbbadjuk azokat a véradóknak. Így tudta kifejezni a köszönetét, és mindenki, aki eddig kapott a kézműves ajándékokból, nagy örömmel vitte haza a kis kedvességet – mesélte.
Tóth Zoltánné, a Magyar Vöröskereszt Békés Megyei Szervezetének igazgatója elmondta, folyamatosan várják az önkéntesek jelentkezését. A megyei szervezet néhány fő alkalmazottal dolgozik, mellettük több száz önkéntes vesz részt a munkában.
– Ez a mi erősségünk, az önkéntes csapatunk! Aki köztünk és velünk van, érezheti, hogy fontos, és hogy szükség van a munkájára – fogalmazott Tóth Zoltánné. – Nagyon szeretek velük dolgozni, mert összetartunk és odafigyelünk egymásra. A Vöröskereszt Békés Megyei Szervezetének 106 alapszervezete működik, amelyekben önkéntesek segítik a mindennapi munkánkat, legyen szó véradók szervezéséről, adománygyűjtésről és osztásról, mozgalmi tevékenységekről, egészségnevelésről, elsősegélynyújtásról, vagy épp az ukrán menekültek segítéséről. A fiataloknak talán annyit üzennénk, hogy az önkéntes tevékenységgel nagyon sok munkatapasztalatot lehet gyűjteni, és könnyen lehet kapcsolati hálót építeni, amely később a munkában is jól kamatoztató – tette hozzá az igazgató.
Kiemelte, anno önkéntesekkel indult a szervezet, mikor is 1859-ben a solferinói csata után Henry Dunant üzletember meglátván a csatatéren a több tízezer halottat és sebesültet elkezdte keresni a segítségnyújtás lehetőségét. A szomszédos falu lakosaiból önkéntes csapatokat szervezett, amelyek részt vettek az ápolásban és a segítségnyújtásban. Ez volt az első lépés a humanitárius mozgalom, a Vöröskereszt megalakulása felé. Ezt a szemléletet viszik tovább ma ők is.
Fotók: Horváth Bence
