Egymást meglátva előtörtek az emlékek, a hatvanas-hetvenes évek legszebb és legviccesebb pillanatai az ötvenéves osztálytalálkozón. Az egyik helyi étteremben gyűltek össze az 1972-ben végzett diákok, a szentetornyai iskola egykori tanulói közül tizenöten vettek részt a közös délutánon.
A harminchét főből sajnos tizenketten már nem lehettek jelen az osztálytalálkozón, ilyen sokukat szólított magához a Teremtő fél évszázad alatt. Róluk és egykori tanáraikról egy perces néma csendben emlékeztek meg az összegyűltek. Három pedagógus viszont együtt nosztalgiázhatott az osztállyal, az elsős tanító néni, Domsich Lászlóné, és a későbbi osztályfőnök, Prónai Jánosné és Csizmadiáné Bánáti Katalin is megtisztelte jelenlétével az eseményt. Végvári Levente tanár úr levélben köszöntötte az osztályt, ő egy másik, 60 éves osztálytalálkozón való részvétel miatt nem tudott együtt ünnepelni az 1972-ben végzettekkel.
– Mára már nagymamákká és nagypapákká váltunk mindannyian, próbáltuk röviden elmesélni egymásnak, mi minden történt velünk az elmúlt 50 év során – mondta el Kinyó Jánosné Vizi Gizella. – Ezután előkerültek a régi sztorik, például amikor a tanárnőnk kilógatta az egyik fiút az ablakon, mert az sorozatosan otthon felejtette a tornafelszerelését. Hozzáteszem, földszinten volt a termünk, de mindenesetre ez a pillanat felejthetetlen maradt mindannyiunk számára, akárcsak a nagymágocsi békás eset.
Az osztály Nagymágocsra járt át akkoriban paprikát szedni. A fiúk fülest kaptak, hogy a lányok undorodnak ezektől a nyálkás állatoktól. Így hát összegyűjtöttek párat, és amikor a lányok belemerültek a nagy munkába, a fiúk támadásba lendültek, és megdobálták őket a békákkal. Volt ám ijedtség és kiabálás. Szegény lányok azóta sem felejtették el az esetet, így ez a sztori sem maradt ki a nosztalgiázások sorából.
– Voltak csibészségek, nem is kevés – folytatta Kinyó Jánosné. – Az iskolánkkal szemben – amely most közösségi házként funkciónál – volt a katolikus templom. Egyszer a fiúk átszöktek, és megették a megszentelt ostyát. A gaztettre fény derült, de arra szerencsére nem, hogy kik voltak az elkövetők. Falaztak egymásnak, és nem árult el senki senkit. Remek kis közösség volt a miénk.
Ezt az összetartást bizonyítja a riadólánc is, amelyet akkoriban oly sokszor alkalmaztak a szentetornyai iskola diákjai. Ha valami fontos esemény történt, vagy valamilyen feladatot kaptak a gyerekek, nem a Messenger csipogott a telefonjukon, helyette az üzeneteket riadóláncon keresztül juttatták el egymáshoz.
– Mindenki nagyon komolyan vette és felelősségteljesen teljesítette az üzenetátadást. Egy előre megbeszélt sorrendet alakítottunk ki magunk között, attól függően, ki kinek a közelében lakott. Ha villámgyorsan össze kellett hívnunk egy gyűlést, vagy jött egy fontos hír, akkor a tanár elment az első gyerekhez, az a gyerek pedig szaladt a másodikhoz, aki pedig továbbvitte az üzenetet a harmadikhoz. Így egy óra alatt az egész osztály tudomást szerzett a dologról. Sosem szakítottuk meg a láncot, és büszkék voltunk arra, hogy ez nálunk ilyen jól működik.
A szombati esemény résztvevői egyöntetűen kijelentették, remek érzés volt újra látni egymást. Voltak, akik évtizedek óta nem találkoztak, így érdeklődő tekintettel fürkészték, mi változott azóta a másikon. A közös élmények felidézése pedig szinte visszarepítette mindannyiukat a gyermekkorukba. Az ötvenéves osztálytalálkozó Berkéné Varga Erzsébet és Szokolainé Zana Ilona szervezőmunkájának köszönhetően valósult meg. A résztvevők köszönetüket fejezték ki nekik a csapat újrakovácsolásáért.
Fotók: Kinyó Jánosné gyűjteménye
