Sok-sok évvel ezelőtt ezen a napon készült Magyarországon először nyilvános rendezvényen fénykép. Augusztus 29-ét 1840 óta a Magyar Fotográfia Napjaként tartják számon. Ennek apropójából orosházi fotósokat kérdeztünk arról, hogyan kötöttek ki a fotózás mellett és mi adja számukra ennek a különleges tevékenységnek a szépségét.
Fotóriporter kollégánk Horváth Bence elmondta, hogy kiskorában grafikus szeretett volna lenni, de nem bánja, hogy végül a fotózás mellett döntött, ami már az általános iskolás évei során megtetszett neki egyik tanárának köszönhetően. A gimnáziumi évei alatt a Táncsics Stúdió keretei között kezdett el komolyabban foglalkozni a fotózással, videózással.
– Tetszett, hogy tudok alkotni, ha ott nem kaptam volna egy fényképezőgépet a kezembe, amit kipróbálhatok, akkor valószínűleg én se vettem volna meg később a sajátomat. Szerettem volna egy olyan munkát találni, ahol azt csinálhatom, amit szeretek, megismerhetek új embereket, kapcsolatokat és ismertségeket építhetek ki.
Szeretem, hogy ebben a munkakörben minden nap érhetnek új kihívások, olyan szituációk, melyek során kihozhatom a nulláról a maximumot. Például amikor az egyik pillanatban még azt hiszem, hogy mindjárt vége a világnak, majd 10 perccel később, amikor már elkészült a kép, akkor megnyugszik a lelkem. Sokat is tanulhatok közben, hiszen mindig meg van adva egy újabb és újabb téma – mesélte.
Fehér Béla nem kevesebb, mint 45 évvel ezelőtt szegődött erre a pályára, 1977. szeptember 1-én kezdett hivatásszerűen fotózni. Korábban is volt már fényképezőgépe, sokszor saját fotólabort alakított ki magának, ahol fekete-fehér képeket, filmeket hívott elő. Ez akkoriban még kevesek által hozzáférhető tevékenységnek, így nagyon izgalmas dolognak is számított. Hamar megragadta a pillanatok megörökítésének a lehetősége, a 45 év alatt pedig bőven fényképezhetett olyan dolgokat, amik ma már történelemnek számítanak.
– Nem is nagyon lehetett megunni, mert volt két hatalmas ugrás a fényképezésben, amit átéltem. Az egyik a 80-as évek elején, amikor a fekete-fehér fényképezésről átváltottunk a színesre, de még ez az újítás is eltörpült a 2000-es évek elején analógról digitálisra váltás mellett, ami szinte robbanásszerű volt, gyakorlatilag egy új szakmát kellett tanulni és átrendezni az addigi életünket, egzisztenciánkat.
A fotózás lényege a közel 200 éves történelme során mindig is az volt, hogy megörökítsük a pillanatot, ez jelentette a történelmet. Hogy egy személyes példával is éljek: a Táncsics gimnázium idén nyugdíjba vonuló igazgatója, dr. Blahó János felkért, hogy egy olyan csoportképet készítsek, amin az intézmény jelenlegi tanári kara mellett mindenki rajta van, akivel ő együtt tanított kollégaként vagy igazgatóként és el tudott jönni rá. Nem kevesebb, mint 130 fős csoportkép lett belőle, mellyel kapcsolatban biztos vagyok, hogy még 100 év múlva is elő fog kerülni. Jelenleg éppen a névaláírásokat készítjük hozzá, hogy az utókor se essen tévedésbe – árulta el.
Palcsek István szintén sokat rajzolt gyermekkorában, mint mondta, már akkor szerette képpé formálni a körülötte lévő dolgokat és kiskora óta megvolt benne a rajongás a természet iránt. Ezt általános iskolai rajztanárának is köszönhette, majd később erdészeti szakközépiskolába járt. Természet iránti rajongása ekkor csak tovább erősödött, nem sokkal később pedig már fényképezőgéppel kezdett el alkotni.
– Egy kis Smena fényképezőm már volt gyermekkoromban is, előfordult, hogy bebújtam a kutyaházba, hogy egy vörösbegyet fényképezhessek le vele. Később, kicsit több mint 20 évvel ezelőtt fordult komolyra a dolog, amikor egyre több időt tudtam szakítani erre a különleges tevékenysége. Persze hosszú az út, hogy az ember eleget tapasztaljon, tanuljon, én is igyekeztem autodidakta módon fejleszteni magam. Számomra ez egy teljesen kötetlen, szabad alkotási folyamat, mely egyben egy nagyon bensőséges érzelmi dolog.
Hiszen az ember saját magát adja vissza a képein, a saját személyét, gondolatait. Számomra a varázst ez a folyamat jelenti, gyakran veszem azt észre, hogy majdnem fél napon keresztül ugyanazt a néhány kis kavicsot bogarászom a patakban vagy éppen várom, hogy a madár végre felvegyen egy olyan pozíciót, amit igazán érdemes megörökíteni. A természetfotózás számomra éppen ezért a legőszintébb válfaja ennek a tevékenységnek, mert szinte egyáltalán nem lehet befolyásolni, manipulálni. Rengeteg szabadságot és végtelen számú lehetőséget jelent – árulta el.
