Talán nincs is az orosháziak közt, aki ne kóstolta volna a főztjét, ne ismerné az örökké vidám, nagyszerű szakácsot. Dér József, hetvenhét évesen is paníroz, keveri, készíti a szószokat, mártásokat leveseket, eszébe sem jut letenni a főzőkanalat.
Józsi, Joci, Joci bácsi – kinek hogy – első számú ismertető jele, a szája sarkában állandóan ott ülő mosoly, a választékos beszéd, és a mindig kéznél levő, témába vágó anekdota. Örök optimista, mint mondja, a humor, a vidámság sok nehéz helyzeten átsegítette már. Kiskorától készült erre a pályára és a mai napig remek döntésnek tartja.
– Mindig vonzott ez a tevékenység. Édesanyám nagyon jó konyhát vezetett és nekem már kiskoromban megtetszett a főzés. A 611-be jártam Békéscsabán és ’59 augusztus elsején léptem be a régi Alföldbe szakács tanulónak. Patinás, gyönyörű étterem volt. Suli után, mikor felszabadultam, akkor nyílt meg az országban a szerződéses üzletek nyitásának lehetősége. Hívtak Sümegre, egy akkor nyitó étterembe. Háromszor annyit kereshettem volna, mint itthon, de nem mentem. A család, a barátok, a hazai környezet többet jelentett számomra. A Békés Megyei Vendéglátó Vállalatnál, az volt a rend, hogy ahol szükség volt szakácsra, oda helyezték az embert. Akkor folyt az üveggyár építkezése. Metál Gyuri bácsival ide kerültünk. Ő volt az üzletvezető, én pedig a főszakács. Több, mint ezer emberre főztünk nap, mint nap. Először egy nagy színben, később az elkészült konyhában. Amikor az első üveg lejött a gépről, én ott voltam. Onnan vonultam be katonának. A szentesi laktanyában is vezető szakács voltam. Jó sorom volt, mert már akkor is úgy közelítettem meg a dolgokat, hogy mindenki kapja meg a neki járó tiszteletet. Megadtam a szakács kollégáknak, az ételnek, amit készítettünk és vissza is kaptam, barátságok, jó visszajelzések képében. Éltem a lehetőségekkel, de nem éltem vissza velük – kezdi történetét Joci bácsi.
A két év hadsereg után hidegkonyhai tanfolyamra, gyakorlatra ment Budapestre. Mint mondja sokat tanult azoktól a neves szakemberektől, akik akkoriban a szakmát írták, a trendeket alakították. A vállalat Békéscsabára, az akkor nyíló borozóba helyezte. Itt nem csak bor volt, hanem hozzá való ételek is. Kolbászfélék, virsli, vagy épp pácolt csülök, amit bugylibicskával együtt vittek ki a vendégnek. Rövid volt a csabai kitérő, mert nyílt Gyulán a Strand étterem, ahová helyettes főszakácsként helyezték. Ezután jöhetett haza, pontosabban az akkor nyíló Park étterembe Nagyszénásra, ahol élete párjával is megismerkedett.
– ’68-ban esküdtünk meg és ekkor egy újabb minden szempontból szép időszak kezdődött az életemben. Üzemi konyhára kerültem a Dózsa Tsz-be. Itt is sok embernek főztünk és sok mindent, pl. teljes konyha felújítást is el sikerült érnem. Akkor, a városban egyedül nekem volt damaszt abroszom, damaszt szalvétám, és ezzel már komolyabb, minisztériumi küldöttségeket is lehetett fogadni. Szerettem felvenni a sujtásos nadrágot, szakács kabátot és személyesen felszolgálni a főztömet. Szerencsére voltak nagyszerű kollégáim, akik szépen fel tudták ezt tálalni. Jó volt a hely, rengeteg lakodalmat is főztünk, voltak időszakok, amikor szinte minden hétvégén dolgoztunk. Számomra mindig fontos volt a család. Hogy ne legyek állandóan távol tőlük, egy kikötésem volt: a feleségem, később a lányom is, ott lehessenek velem. Híre volt a főztünknek, de meg is adtuk a módját. Ahogy a nagy művészek is egy kis drukkal lépnek színpadra, bennem is meg volt ez a kis izgalom, ami arra volt jó, hogy még inkább oda tudjak koncentrálni az ételre. Megérte, mert nagyon sok dicsérő szót, jó visszajelzést kaptam. Nem provokáltam, de jól esett, mikor a vendégek megtapsolták a szakácsot. Hozzátett a jó légkörhöz, hogy nem engedtem, hogy a velem dolgozó asszonyok mossák el a nagy lábast, az üstöt, az az én dolgom volt – meséli Józsi.
A legtöbben talán az Alföld szállóból ismerjük. Ő volt az első, aki szálloda felépülése, kinyitása után oda került és ő volt az utolsó, aki a bezáráskor távozott a szállodából. Mint mondja, ezt az időszakot is szerette, bár sokszor embertelenhez közeli volt a szigor, állandóan benn kellett lenni. A főnökök nem nagyon voltak tekintettel a számára fontos családra, családi eseményekre.
– A lányom diplomaosztóján fél órát tudtam ott lenni, mert nem engedtek el, be kellett érni időre a konyhába. Szakmailag elég jó magasságokba jutottam el, elkészültek a finom ételek és sok sikeres tanítványom is volt az idők során, hogy csak a Svédországban dolgozó Törőcsik Zolit, vagy Medgyesi Bandikát említsem. Szeretetet adtam nekik és szeretetet kaptam vissza tőlük. Versenyekre nem szeretek járni. Egyszer voltam, ott kiderült számomra, hogy nem az én műfajom. Az Alföld megszűnésekor szinte azonnal meg lett a másik helyem. Asztalos Gyuri bácsi hívott a Hatlépcsősbe, én pedig mentem. Aztán változtak a tulajdonosok, én pedig maradtam. Régi bútordarab vagyok, ha jobban megnézzük, lehet hogy a leltári szám is rajtam van valahol. A mostani Mandulában is jól érzem magam. A gyerekek segítenek, nem engedik hogy nehezeket emelgessek, én pedig a magam rutinjával segítem őket. Akkor tudok szétnézni, mikor szeletelek valamit. Ők még nézik a kést, a hagymát, vagy a gombát, én szeleteléskor érek rá szemlélődni. Többször kérdezték már, hogy meddig csinálom még. Erre azt szoktam válaszolni, hogy Mick Jagger se gondolkodik rajta, hogy mást kéne csinálnia. Engem valószínűleg a tűzhely mellől visznek el – mondja, szokása szerint tréfásan.
Főhősünk tehát nem tervezi a visszavonulást, mi pedig reméljük, hogy még sokáig etet bennünket.
