Az OMTK-ULE elnöke, önkormányzati képviselő, cégvezető. Városunkban szinte mindenki ismeri Tóth-Kása Sándort, nem is gondolnánk, hogy nem tősgyökeres orosházi. Közismert orosháziakat bemutató sorozatunk mai főszereplője Magyarcsanádon töltötte gyermekéveit, csak házassága révén került Orosházára.
Budapesten született 1969-ben. Szülei korán elváltak, édesanyja pedig feladva fővárosi munkáját hazaköltözött Makóra. Második házassága révén került a család Magyarcsanádra, ahol előbb a nagyszülőknél, később saját házukban nevelkedett. Mint meséli, csodás gyerekkora volt.
– Hatalmas a családunk – nagyanyámék tizenhárman voltak testvérek, nagyapámék hatan – és közülük sokan laktak a faluban vagy a környékén. Csanádon, aki nem barát volt, az rokon. Anyám a helyi boltot vezette, apám (nevelőapját hívja így – a szerk.) a Tsz-ben dolgozott, Bökényben a homokkitermelésen, nagyapám mezőőr volt és mellé mindenki ismert mindenkit. Annak ellenére, hogy az első házunkban még víz sem volt – úgy hordtuk kantában a kútról – csodás évek voltak. Rengeteget voltunk a homokkitermelésnél. Balogh Sanyi haverommal ott töltöttük szinte az egész nyarat a Maros partján. Homokdombról le, homokdombra fel, pecáztunk a tóban, a Marosban. Megszámlálhatatlan sok élményt adott ez a környék. Reggel jött az első homokszállító IFA, arra felkéretzkedtünk, az kivitt Bökénybe. Apáméknak egy jó brigádjuk volt, mire kiértünk, elkészült a reggeli. Eszméletlen jó játszótér volt ez. Hatalmas homokdombok, meg mellette a tó, amiben a Maros áradása után kinn maradt a víz és benne a halak is. Apám régebbi, már nem használt felszerelésével pecáztunk. Emlékszem egyszer kifigyeltük, mikor a megszokott csalikra nem volt kapás, hogy a halak az eperfáról vízbe hulló epret csemegézik. Hatalmas zsákmányunk lett a faeper csalival. Néha a Marosra is kimehettünk, de oda csak felügyelettel – kezdi a mesélést Sándor.
Főhősünk egy meghatározó, kis híján tragikus végű élménye is a Maroshoz fűződik. A folyó közepén álló kitermelő hajóra apja többször bevitte, ha volt ott valami szerelni valója. Ilyenkor egyik szeme a munkán, másik a gyereken.
– Nem voltunk sose jó gyerekek, nem voltunk tisztában a veszéllyel sem. Apám dolgozott, mi meg Sanyival a hajóhoz kötött csónakot lökdöstük el a hajótól. Egy alkalommal jobban sikerült, úgy hogy már nem tudtam magam a csónakba visszalökni a hajókorláttól és beleestem a 8-9 méter mély, gyors folyású vízbe. Apám, mikor visszapillantott ránk, csak azt látta, hogy az előbb még két gyerek volt a csónakban, most meg csak egy. Az volt a szerencsém, hogy amikor körülnézett, még meglátta az egyik kezemet a víz felett, így tudta, merre kell beugrania utánam. Mesélték, hogy kék, lila, zöld voltam és egy csomó vizet pumpáltak ki belőlem. Elvitt a mentő. Érdekes, hogy csak az előzményekre emlékszem és utána a másnapra a kórházban, de ott megtanultam nagyon tisztelni a vizet – idézi fel.
Úgy eltelt a nap, hogy szinte észre sem vették. Az utolsó homokszállító kocsival hazajöttek és akkor kezdődött a foci. Volt, hogy csak ketten, de olyan is, hogy a csomó gyerek mellé beszálltak a felnőttek közül is. Még az is akinek előző héten kirúgták az ablakát. A szokásos csínytevések sem maradtak ki: pénztárca húzogatás, dinnyeföldön dinnyeevés(nem lopás!), bekopogunk-elszaladunk, stb. Ezekből előfordult, hogy kergetés lett. Nagyobb gazemberségeket nem csináltak, még a kicsik is azonnal eljutottak a szülők fülébe. Ha más nem, a boltban édesanyjának elmondták, mit csinált a gyerek. Falun természetes, hogy mindenütt háziállatok vannak, háztáji földje is szinte mindenkinek volt. Sanyiék sem voltak kivételek.
– Meg kellett csinálnunk néhány dolgot, meg a földön is segítettünk, de nem szakadtunk bele a házimunkába. Volt persze, hogy valami menőkét akkor engedélyeztek, ha pl. az etetés rendben kész van. Szüleim igyekeztek szigorúak lenni. Jobban apám, aki próbálta a nagyon kis szorgalmamat ösztökélni. Sose voltam szorgalmas. Jó eszem volt, jó tanuló voltam, de nem azért mintha délutánjaimat tanulással töltöttem volna. Elég volt az órán kicsit odafigyelni – tér át az iskolára.
Az általános elvégzése után Makóra, a kereskedelmi szakközépiskolába ment. Bejárós volt, nem akart kollégista lenni. A foci itt már jelentősen meghatározta az életét. Makón az NB III-ban játszott.
– Az akkori viszonyokhoz képest jó pénzt kerestünk és ez kissé elvitte az agyamat. Gondoltam, ebből jól meg lehet élni és el is hanyagoltam a sulit. Persze a legrosszabbkor, harmadikban, negyedikben. Nem is lett ebből akkor se főiskola, se egyetem. Csak a foci érdekelt, bár később más lett az életem – tette hozzá.
Beszélhetnénk még a vámos korszakról, házasságkötésről, Orosházára költözésről, de ez már nem tartozik a gyerekkor eseményei közé…
