A szerelmesek ünnepéhez közeledve egy héten át szívmelengető, érzelmekben gazdag, nem ritkán mosolyt fakasztó történetekkel kedveskedtünk olvasóinknak. Valentin-napi sorozatunkban eddig öt pár mesélte el nekünk, hogyan szerettek egymásba, ma pedig, a házasság világnapján Király Béla és neje emlékezik vissza a közösen töltött több mint 70 évre.
Lenke néni az ablakhoz tolt széken ülve várt minket. Nehezen mozog már, az otthoni feladatok nagy része így Béla bácsira marad. A közel 95 éves férj amellett, hogy rendezi a kertet, vezeti a háztartást és intézi a bevásárlást, feleségét is ápolja, fésüli, öltözteti, eteti. Azt mondja, 70 éve megfogadta, hogy „jóban, rosszban, egészségben, betegségben” kitart szerelme mellett, és ő, míg él, betartja ígéretét.
Pedig milyen nehezen indult el a közös életük. Hiába szerették egymást, hiába vágytak már az egybekelésre, kétszer is el kellett halasztaniuk az esküvőjüket. Először Béla bácsi édesapját csukták börtönbe feketevágás miatt, a szegény ember 8 hónapot kapott, aztán Lenke néni apját zárták be, beszolgáltatás ügyben, szintén 8 hónapra. 1952-t írtak már, amikor úgy tűnt, végre megülhetik a fiatalok a lakodalmukat. Csak két nap választotta el őket az esküvőjüktől, amikor egy újabb borzalmas esemény következett be: a kuláknak bélyegzett Béla bácsiék házát adóhátralék jogcímen teljesen „kitakarították”…A jegyesek azonban úgy döntöttek, most már ez sem akadályozza meg őket abban, hogy összekössék az életüket.
– Nem volt a világon semmink. Kifosztották a házunkat, elárvereztek mindent, ott voltam én is az árverésen, de nem engedték, hogy bármit is megvegyek – mesélte Béla bácsi. – A csanádapácai szülői tanyára költöztünk, itt kezdődött el a közös életünk. Emlékszem, mekkora boldogság volt, mikor az esküvőre kapott lábas mellé tudtunk venni egy fazekat. Azt a szegénységet ma már el sem lehet képzelni.
– De mi összefogtunk, csináltuk, dolgoztunk és haladtunk előre – vette át a szót Lenke néni. – Nagyon régre nyúlik vissza az ismeretségünk, már gyerekkorunkban is sokszor láttuk egymást, hisz egyfelé laktunk. Ugyanabba az iskolába jártunk, Béláék, gazdászok fenn az emeleten, mi, polgáristák lenn a földszinten tanultunk. Ő már akkor kiszúrt engem, vörös színű téli kabátom volt, és kiabált utánam az ablakból, hogy „rozsdás”. Aztán 1945-ben a tánciskolában is felkért, sőt olyan is volt, hogy hazakísért. Akkoriban ugyanis a katolikus templomnál ott álltak az orosz katonák, és pécézték a lányokat, épp ezért nem nagyon lehetett férfi kísérő nélkül sétálgatni. Persze útközben nem velem, hanem anyukámmal beszélgetett, mert abban az időben még minden lányra jutott gardedám.
A kapcsolatuk 1949-ben fordult komolyra, akkortól lettek hivatalosan is egy pár. Ebben az évben megszűnt a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem, Király Béla osztályidegenként nem folytathatta máshol sem tanulmányait, így hazajött Orosházára. (Érdekesség, hogy 14 évvel később, miniszteri engedéllyel mégis megszerezte diplomáját.) Az esküvőt késleltette a katonaság is – a fiú munkaszolgálatosként építkezéseken dolgozott –, és a korábban említett bebörtönzések.
– A templomi esküvőnkön elhangzott, hogy amit Isten összekötött, azt ember szét ne válassza. Mi ehhez tartottuk magunkat – folytatta Király Béla. – Pedig nem volt könnyű az életünk. Két évet voltam a tanyán, aztán Kondoroson kaptam állást. Egy feljelentés után rájöttek, hogy van a birtokomban földterület, ezért elküldtek. Ezután Árpádhalmán kaptam főmezőgazdászi állást, ott ért a forradalom. Mi nem vettünk részt benne, a nejem terhes volt akkor, nem is mertünk volna, később mégis az a vád ért engem – konkréten feljelentettek –, hogy benne voltam. Innen Kübekházára kerültem, ahonnan egy héten csak egyszer tudtam hazajárni, akkoriban ugyanis még szabad szombat sem volt. Szombat este jöttem, vasárnap ebéd után már mentem is vissza, ennyit láttam csak a családomból.
Király Béla Székkutason főállattenyésztő, majd főagronómus lett, de itt sem maradhatott sokáig, így Fábiánsebestyénen kereste a boldogulást. Egy ideig.
– Egy barátom kérésére visszatértem Orosházára, de sajnos a félelmem, hogy a párt nem hagy majd békét nekem, beigazolódott, így megint mennem kellett. Hiába kaptam kiváló minősítéseket a munkámért, hiába voltam sikeres, a párt nem bírta elviselni, hogy egy kulákcsemete aratja le a babérokat. Innen Gerendásra kerültem, itt értem el a szakma csúcsát. És míg én eljártam dolgozni, a feleségem nevelte a gyermekeinket, és mindent munkát egyedül végzett el otthon. Szorgalmas volt egész életében. A Táncsics utcai házunk felét is abból a 23 disznóból tudtuk megvenni, amit ő hizlalt a tanyán.
Ahogyan azt a sorozatunk előző részeiben is megtettük, most is megkérdeztük, mit szeretnek a felek leginkább egymásban.
– Senki sem hiszi el, de mi sosem veszekszünk. Bizonyára jó természetűek vagyunk mindketten, mert tényleg nem szoktunk vitázni. Még egy ilyen határtalan türelmű ember nincs a világon, mint az én férjem. Úgy szeretem őt, ahogy az Isten megteremtette. Mindig is udvarias volt, és tiszteletben tartott. A szeretet és a bizalom a 70 év alatt végig megvolt köztünk.
– Szépen megvagyunk egymás mellett – mondta Király Béla. – A feleségemben, a legjobban a családcentrikusságát szeretem. Neki mindig az volt az első, hogy összetartson a család. Ezen dolgozott, és sikerült is neki összefognia minket.
Szinte hihetetlen, de Béla bácsi a 95-höz közel sem szed semmilyen gyógyszert. Aktívan él, még a jogosítványát is meghosszabbították, és 48 éves vadásztörténetének végére csupán két éve tett pontot. Felesége szerint csak egy éve látszik rajta a kor, tavaly Lenke néni megjegyezte neki, hogy vehetne már egy új papucsot, mert ez már igencsak csoszog. Királyék idén ősszel, november 15-én ünneplik 70. házassági évfordulójukat, terveik szerint tág körben, gyerekkel, unokákkal, dédunokákkal együtt.
Sok boldogságot és jó egészséget kívánunk nekik a házasság világnapján!
Fotók: Horváth Bence
