A szerelmesek ünnepéhez közeledve egy szívmelengető, érzelmekben gazdag, nem ritkán mosolyt fakasztó sorozattal kedveskedünk olvasóinknak. Hét pár meséli el nekünk, hogyan szerettek egymásba. Hatot mi választottunk ki, hetedikként pedig Valentin-napi játékunk győztesei osztják meg Önökkel első találkozásuk emlékét. A mai részben dr. Szelényi Zoltán traumatológus főorvos és Gnädig Katalin képző- és iparművész történetét ismerhetik meg.
Beszélgetésünk alatt végig kéz a kézben, ujjaikat összefonva ültek egymás mellett. Zoltán és Katalin 15 éve házasok, és idén lesz 25 éve, hogy egy párt alkotnak.
– Egy táncpróbán találkoztunk először. 18 éves voltam akkor – kezdte Katalin. – A Semmelweis Egyetem aulájában készültünk egy közelgő jótékonysági bál nyitótáncára, más-más partnerrel. Egy EKG-készülékre gyűjtött a Zoliék által alapított egyesület, amelyet aztán sikerült is megvásárolniuk a gyerekkardiológiai intézet számára. A kapcsolatunk barátságnak indult, akkoriban mindkettőnknek volt párja, így voltaképp éveken keresztül csak kerülgettük egymást.
– Olyannak láttam őt az első pillanatban, mint aki a föld felett lebeg tíz centivel – vette át a szót Zoltán. – Nagyon szép volt, szinte nem e világi. Mesebeli, tündérszerű lényként jelent meg előttem, akiről nem tudtam levenni a szemem. „Nekem elmondják a csillagok, hogy mi lesz velem” – hangzott a Görbe Nóra dal refrénjében minden egyes próbán, de akkor mi még nem tudtuk, hogy mit is üzennek nekünk.
Kata figyelmét is egyből megragadta Zoltán. Az életvidám, jó kedélyű fiú öltözékének és „Jávor Pálos” bajuszának köszönhetően azt az érzést keltette a lányban, hogy egy másik korból való, talán a húszas, harmincas évekből csöppent ide. A kölcsönös szimpátia azonnal kialakult közöttük, közel öt éven át együtt jártak szórakozni, túrázni, de csak barátként. Aztán 1997. november 6-án elmentek együtt egy alternatív színházi előadásra, ahová Zoltán már vörös rózsával érkezett. Innentől datálják kapcsolatukat.
– Akkor még Budapesten éltünk. Én tősgyökeres pesti vagyok, Kati pedig 15 évesen költözött át Marosvásárhelyről a fővárosba. Szakvizsgámra készülve kerültem az orosházi kórházba, majd rövid időn belül nagyon megszerettem ezt a várost. Az egy év letelte után számba vettük a lehetőségeinket Pesten és itt, és mivel a kollégák is marasztaltak, és a város is támogatta a maradásunkat, Orosháza mellett döntöttünk. Úgy tűnt, Kati is ki tud teljesedni, a művészeti iskolában és a Városi Képtárban is adódtak lehetőségei, de közbeszólt Júlia lányunk érkezése, akit már régóta vártunk.
Az összhang szembeötlő kettejük között, mégis jogosnak tartottam a kérdést: mennyire hasonlíthat egy művész és egy orvos jelleme? Lehet azonos az érdeklődési körük? Vagy épphogy az az állítás igaz rájuk, miszerint az ellentétek vonzzák egymást.
– Temperamentumunkat tekintve egyáltalán nem hasonlítunk – szögezte le Katalin. – Zoli sokkal energikusabb nálam, én inkább álmodozó típus vagyok, az irodalmi és zenei ízlésünk viszont szinte azonos. De persze alakítottuk is egymást az évtizedek során. Én régen csak művészfilmeket néztem, Zoli viszont rászoktatott a bunyós filmekre. Vele még egy Bud Spencer és Terence Hill filmet is poén megnézni.
Ahogyan azt az előző részekben is megtettük, most is megkérdeztük, mit szeretnek a felek egymásban a legjobban.
– Életem fontos döntéseiben eddig mindig Katira támaszkodtam, és nem volt olyan, hogy ő ne támogatott volna engem. Amiket közösen megéltünk, azok nagyon megerősítettek bennünket. Kati nagymamája vallotta – Isten nyugosztalja –, hogy „kézen fogva kell mindent csinálni”. Szerintem nekünk ezt többé-kevésbé sikerült betartanunk.
– Szeretem Zolit olyannak, amilyen. Tisztelem benne, hogy sohasem adja fel. Amit eltervez, azt véghez is viszi, gördüljön elé bármilyen akadály. Céltudatos, határozott és magabiztos férfi…jó, ez együtt jár azzal, hogy makacs, és ez néha konfliktust szül, de másrészről tetszik a makacssága. Nem utolsó sorban pedig ő egy igazi úriember, aki a mai napig feladja rám a kabátot.
A Valentin-nap a Szelényi házaspár életében legtöbbször családi programot jelent. Mivel azt vallják, gyermekeik szerelmük gyümölcsei, így a szerelmesek ünnepét is négyesben töltik egy finom vacsora mellett. Együtt: Kata, Zoltán, Júlia és Zolika.
Fotók: Horváth Bence
