A szerelmesek ünnepéhez közeledve egy szívmelengető, érzelmekben gazdag, nem ritkán mosolyt fakasztó sorozattal kedveskedünk olvasóinknak. Hét pár meséli el nekünk, hogyan szerettek egymásba, hatot mi választottunk ki, hetedikként pedig Valentin-napi játékunk győztesei osztják meg Önökkel első találkozásuk emlékét. A mai részben Ördög Endre evangélikus igazgatólelkész és Hoffmann Ágnes hegedűművész történetét ismerhetik meg.
14 év. Ennyi ideje alkotnak egy párt és ennyi a korkülönbség közöttük. Találkozásuk sorsszerű volt, Endre már az első pillanatban érezte, neki ez a nő fontos szerepet fog betölteni az életében, mégis három és fél év kellett ahhoz, hogy szerelmük beteljesedhessen.
– Fóton találkoztunk először – kezdte Endre. – Egy egyházi kántorképző táborban dolgoztam tanfolyamvezetőként, és a tábor közepén váratlanul az összes szolfézstanárunk lebetegedett. Szükségünk lett egy beugrósra, hisz a képzés folyt tovább, szerencsénkre az egyik kollegina szólt, hogy ő tud hozni valakit másnap reggelre. Emlékszem, orgonaórát tartottam éppen (egyébként épp a tanfolyam mostani vezetőjének), amikor belépett Ági. Bemutatkoztunk egymásnak…és én már ebédnél mellette akartam ülni.
Ágnes ekkor még csak 21 éves volt, a zeneakadémiára járt hegedű szakra.
– Hiába éreztem a kölcsönös szimpátiát, tudtam, hogy Endre házas – folytatta Ágnes. – Egyikünket sem úgy neveltek, hogy egy házastársi kötelék csak úgy szétszakítható, hogy egy kapcsolat egyik napról a másikra eldobható. Épp ezért több éven át elfojtottam magamban a vonzalmat, a közös jövőnk gondolatát, így tett ő is, de ettől függetlenül, ha volt rá lehetőségünk, összefutottunk egy kávéra, beszélgetésre.
– Sok idő kellett ahhoz, hogy beismertük magunknak, ez több mint szimpátia, ez már nem arról szól, hogy két barát szívesen találkozik egymással. Folyton őt láttam magam előtt, rá gondoltam kimondatlanul, úgy, hogy valójában nem is tudtam, mit érez pontosan irántam. Nem tudtam más férfival kapcsolatot kialakítani, egyáltalán így élni sem…Biztosan érted, mire gondolok – mondta elcsukló hangon Ágnes.
Ágnesben felvetült a gondolat, hogy elhagyja Magyarországot, és zenészkapcsolatai révén külföldön kezd új életet. Ennek híre, az Ágnes elvesztésétől (holott még nem is volt az övé) való félelem adott elég erőt Endrének ahhoz, hogy lépjen.
– Elmondtam neki, hogy szeretem – folytatta Endre. – Aztán néhány hét leforgása alatt elrendeztem, amit kellett, bepakoltam a holmim az autóba, és hozzáköltöztem. Én hiszek az örök szerelemben. Lehet, hogy a szerelem az évek múltával átalakul, de ettől még nem csitul.
– Sokan azt mondják, a szerelem szeretetté válik, a vonzalom intenzitása alábbhagy, én viszont ezzel egyáltalán nem értek egyet. Persze már nincs gombóc a torkomban, amikor találkozunk, de az érzés, hogy ő ébred mellettem reggel az ágyban, hogy ő vár haza, hogy ő az enyém, ennek ereje nem változik. Ez nem válik soha megszokássá, hiszen ezt nem lehet, nem bírom megszokni – vallja Endre.
Ágnes a karrierjét is feláldozta kapcsolatukért. Anna lányuk még egy Pest melletti faluba született, a feleség ebben az időben Budapest egyik vezető szimfonikus zenekarának volt szólamvezetője. Endrét Orosházára szólították lelkészi kötelezettségei, Ágnes számára pedig egyértelmű volt, hogy a család érdekeit a szakmai sikerek elé kell helyeznie. Nehéz időszak volt ez a számára, hisz tehetségét az új környezetben nehezen tudta kibontakoztatni. Mára viszont már megtalálta számításait.
Endre és Ágnes a három gyermek mellett is próbál minél több időt fordítani egymásra. Ez különösen nehéz úgy, hogy – lévén, egyikük sem rendelkezik orosházi gyökerekkel – nincs segítségük.
– Ha adódik egy óra, akkor az abban a pillanatban a másiké – vette át a szót Ágnes. – Mi mindent együtt csinálunk, és ki is egészítjük egymást. Ha kell, ő főz, én kertet ások, így élünk mi egy emberként. Teszünk azért, hogy a hétköznapok se legyenek unalmasak. Ha filmezünk, akkor azt jó sok popcornnal tesszük, ha futunk, akkor meg spartant futunk. Az egész életünk ilyen, és ebben partnerei vagyunk egymásnak. Mi mindig magas hőfokon égünk.
Ahogyan azt az előző részben is megtettük, most is megkérdeztük, mit szeretnek a felek egymásban a legjobban.
– Bandi egy örök optimista – kezdte Ági. – Mindig azt mondja, hogy az élet szép, és hogy minden napot meg kell élni, ki kell használni, mert az már többé nem jön vissza. Szeretném ezt tőle megtanulni.
– Azt, hogy Ági hihetetlenül sokszínű – vette át a szót Endre. – Mindenben tökéletes, ami fontos egy férfi, egy férj, egy apa számára. Amihez hozzányúl, arany lesz a kezében. Rengeteg meglepetést okoz, ezért sem tudok hozzászokni ahhoz, hogy mellettem van.
Endre viccesen megjegyezte, nagyon várja már Ágnes születésnapját. Ő most 53, neje pedig 39 éves, így igazán örülne, ha kedvesét már negyvenesként nevezhetné meg. Ettől függetlenül egyöntetűen vallják, sosem érezték, hogy a köztük lévő korkülönbségnek bármilyen negatív hatása lett volna az életükre. Persze azért egy-egy jó poént nem állnak meg ők sem, ha úgy hozza a helyzet, a „kockás pléd” és a „lábmelegítő” ugratásként néha-néha előkerül a beszélgetéseikben. Ennyi persze bőven belefér a kapcsolatukba, így tartják ők kölcsönösen fiatalon és éretten egymást.
Fotók: Horváth Bence
