Új sorozatot indítottunk, melyben az orosházi általános- és középiskolák tanárait faggatjuk ki pedagógusi pályájuk vidám, meghatározó vagy éppen vicces pillanatairól. A sort a Kossuth Lajos Technikum Szakképző Iskola és Kollégium magyar nyelv- és irodalomtanárával, Kis Évával folytatjuk, aki minden esetben igyekezett maga is humorral kezelni az elsőre meghökkentő elszólásokat, szituációkat.
– Az én pályám során tényleg nagyon sok vicces történet fordult már elő, de ez abból is fakadhat, hogy én alapból egy humoros egyéniségnek tartom magam, úgy gondolom, nem vagyok az a szigorú tanár típus. Persze én is úgy gondolom, hogy mindig van egy kontroll, de én nagyon szeretem, ha a gyerekek vagy akár a felnőttek (felnőttképzést is tartok) között ilyen szituációkkal találkozok.
Azt tudni kell rólam, hogy a kollégáimhoz hasonlóan én sem nagyon díjazom, ha az órámról késik valaki. Az egyik ilyen történet viszont pont ezzel kapcsolatban esett meg a közelmúltban a saját, 11. B-s osztályom egyik tanulójával. Meg is kérdeztem tőle, hol voltál? Miért kell mindig elkésned? – fogott bele első emlékezetes történetébe Kis Éva.
Jaj tanárnő, hát nem úgy öreg, mint maga…
Diákja erre a következőt válaszolta:
Képzelje tanárnő, bent voltam a Pennyben, ott akartam venni magamnak uzsonnát
és nagyon sokáig állt előttem a sorban egy öregasszony, olyan 50 év körüli.
– Hirtelen megfagyott a levegő a teremben, én pedig a magam 56 évével
visszakérdeztem, hogy hány éveset mondtál? Hát ismét elhangzott a válasz, hogy
egy 50 év körüli öregasszony. Majd rám nézett és jött a következő fokozat: Jaj
tanárnő, de nem úgy öreg, mint maga…
Egyébként, ha végiggondolom a saját diákéveimet, már mi is az idősebb tanárok közé soroltuk az 50-en túliakat. Ez persze attól is függ, hogy ki milyen egyéniség. Természetesen a végén ezt a szituációt is humorral ütöttük el, én magam is nevettem rajta, szegény diákomat meg is öleltem, annyira zavarban volt. Mondtam is neki: Az a lényeg, hogy engem nem látsz öregasszonynak – idézte fel.
A szóbeli tételeket ugye sorba tetszik majd rakni?
Kis Éva minden évben az érettségiztető tanárok közé tartozik. Természetesen már nem egyszer kapta meg a következő kérdést: Tanárnő, a szóbeli tételeket ugye sorba tetszik majd rakni? Erre mindig azt szokta mondani, hogy ugyan nem sorrend szerint vannak a tételek, de maga a magyar nem is olyan nehéz tantárgy. Próbálkozzanak bátran a széléről, ha éppen oda húznak a megérzéseik!
A második kis történet se olyan régen történt az egyik ilyen érettségin, ahol ráadásul az érettségi elnök is magyar szakos pedagógus volt.
– Bejött a srác, nagyon sokáig gondolkodott, megnézte a borítékokat balról jobbra, majd jobbról balra. Kicsit noszogattam, hogy ideje túlesni rajta, válasszon egyet. Akkor nagy lendülettel kihúzta a legelső borítékot, Kosztolányi Dezső Édes Annája lett a tétel. Rám nézett és azt mondta: De hát tanárnő, nem ezt beszéltük meg! Nem úgy volt, hogyha az elejéről húzok az könnyebb lesz? – árulta el.
Mint mondta, a vicces szituáció mellett elsőre kicsit kellemetlennek tűnt a helyzet, de az érettségi elnök is jól fogadta és végül az adott vizsga is jól sikerült.
Az öreg halász és a tenger – kicsit másképp
A következő, harmadik
történeten ma már csak nevet, de elmondása szerint abban a pillanatban felért
egy szatírával.
– Egy lány követte el, szintén magyar szóbeli érettségin. Kihúzta a tételt,
Hemingway műve, az Öreg halász és a tenger volt. Erről beszéltünk is előtte
sokat órán, ő pedig lelkesen leült, teleírta a papírt, bizonygatta, hogy menni
fog. Elérkezett a felelet, mely így kezdődött el: Volt egyszer egy öreg halász,
aki egy kunyhóban élt a feleségével. Kiment a tengerre, halászott, majd egyszer
egy napon kifogta az aranyhalat, aki megkérdezte, mi lenne a három kívánsága,
ha visszadobja.
Na ott azért nem volt túlságosan nevethetnékem elsőre, remélve, hogy nem gondolja úgy az érettségi elnök, hogy a népmesével készítettem fel őket az érettségire. Szerencsére póttétel lett belőle, így végül nem végződött rosszul a történet – árulta el.
Jó pálya felé terelt az édesanyám
– Így összességében azt gondolom, hogy nem volt olyan megdöbbentő eset, ami ne férne bele. Továbbra is azt gondolom, hogy én pedagógusnak születtem, mert nagyon jó élményeim vannak az elmúlt 33 évből, vagyis inkább úgy mondom, hogy nagyon jó pálya felé irányított az édesanyám. Egy fontos recept van ahhoz, hogy valaki jól tudjon bánni a gyerekekkel: szeretni kell őket.
És végül van még egy rövid történet arról, ami számomra a tanár-diák kapcsolatban a legnagyobb elismerés volt.
Matematikából a gimnáziumi éveim során sajnos én sem voltam a legélesebb kés a fiókban és nagyon sokáig összeugrott a gyomrom, ha a tanár úrral találkoztam. Eltelt sok-sok év és egyszer a Táncsics Mihály Gimnáziumban lettem érettségi elnök. Abban a bizottságban pedig, ahol én elnök voltam, a korábbi tanárom is a bizottsági tagok közé tartozott, csak most én voltam úgymond a „főnök” – mesélte el.
Nagy megtiszteltetés volt ez számára, azonban ekkor úgy alakult, hogy két tanuló is jött volna szóbeli vizsgázni matematikából. Viszont szeretett volna élni azzal a lehetőséggel, hogy a szaktanár segítségével felülvizsgálják a két diák dolgozatát, hiszen mindössze egy pont hiányzott volna mindkettőjüknek a 25-ös határhoz. Maga a szaktanár is élni akart ezzel a jogával, újrajavította és mindkettőjüknél talált egy-egy pontot.
– Akkor pedig elmondta, hogy ez egy milyen szép példa arra, hogy attól hogy matematikából nem a legjobbak a képességei valakinek, még lehet jó ember belőle. Ezzel a dicsérettel pedig a gimnáziumi éveim összes félelmét elsöpörte – tette hozzá.
