Ábrahám Máté különös megjelenésével azonnal magára vonja a figyelmet. Az orosházi zeneiskola csellótanárával folytatott beszélgetés során világossá vált, nemcsak a külleme tér el az átlagtól, hanem a gondolkodásmódja is.
Honnan jön ez a bajusz?
– Gyerekkoromban volt egy kis legófigurám, Johnny Tundernek, vagyis Vihari Jánosnak hívták, és neki is pödrött bajusza volt. Ő volt a kedvencem mind közül, épp ezért nagyon szerettem volna én is bajuszt viselni. Később egyébként el is fejeltettem ezt a vágyamat, és már régóta megvolt a bajszom, mikor ráakadtam erre a legóra, és akkor állt össze bennem a kép. Mindig is komolyabban tudtam venni azokat a férfiakat, akiknek volt bajszuk. Bajusz nélkül amúgy is nagyon fiatalnak nézek ki, pedig egy tanárnak és egy színpadi embernek fontos a komoly megjelenés.
Kicsit olyan érzésem van, ha rád nézek, mintha egy korábbi évszázadból csöppentél volna ide.
– Nagyon szeretem a XIX. század irodalmát, zene- és képzőművészét. Az akkori értékeket egy kicsit a megjelenésemmel is igyekszem reprezentálni.
Milyen értékekre gondolsz?
– Vegyük alapul a zenét. Milyen volt a zeneszerzés a romantika korában? Komplikált, igényes, kidolgozott. Szerintem a XXI. század embere – nemcsak az alkotók, hanem a fogyasztók is – egy kicsit elfelejtették, mit is jelentenek ezek a fogalmak. Mire használjuk ma a zenét? Leginkább azért teszünk be egy számot vagy albumot, hogy a háttérben szóljon valami, míg mi mondjuk kitakarítunk, vagy netalán megpróbáljuk felpörgetni magukat a zene általa, miközben edzünk vagy futunk. De ez nem volt mindig így.
Mi idézte elő ezt a változást? Miért veszített a zene az értékéből?
– Talán a hanghordozók megjelenése miatt történt meg ez. Gondolj bele, hogy régen egy művet lehet, csak egyszer hallott az ember. Ott és akkor, azon a koncerten, amin részt vett. Többé talán sosem volt alkalma élvezni azt a dallamot. A hallgatóban is mekkora figyelem, jelenlét lehetett akarva vagy akaratlanul annak tudatában, hogy ez most megtörténik, de talán soha többé nem ismétlődik meg. Ma viszont ott az internet, akkor és annyiszor hallgatjuk meg az adott dalt, ahányszor csak akarjuk. Emiatt a zene értéke is kisebb lett. De ugyanez igaz a képzőművészetre is, hiszen a festményekre ugyanúgy rákereshetsz a neten…Nagyon szeretem Csontváry Kosztka Tivadar képeit, így akárhányszor Pécsett járok, elmegyek a Csontváry múzeumba. Nem is akarok rákeresni a neten az alkotásaira, mert úgy érzem, ezzel elvenném a mű értékét, és megfosztanám magamat az igazi élménytől. Hiszen egy kiállításban vagy egy koncertben épp az a jó, hogy az ember várja, és gyermeki kíváncsisággal figyeli azt. Sajnos ma már ez is inkább átment sznobizmusba. Sokan azért mennek el egy kulturális eseményre, hogy mások lássák, hogy ő művelődni jár.
Hogyan lehetne visszacsempészni valamit ezekből a régi dolgokból?
– Ha zenét hallgatunk, ne koncentráljunk másra, csak a mű élvezésére. Ezt úgy lehet, ha közben nem zavar meg minket egy reklám, vagy bármi más külső inger. Talán kezd valami visszaszivárogni a régi időkből, hiszen újra népszerűek a bakelitlemezek, amiket tényleg rituálészerűen, kikapcsolódásként hallgatnak az emberek. Jó, ez is hanghordozó, de mégsem hasonlítható az internethez, ahol képtelenség elmélyülten végighallgatni egy albumot. Viszont ha felteszünk egy lemezt, leülünk a fotelbe, és meghallgatjuk azt elejétől a végéig, akkor megkaphatjuk azt az élményt, amit a zene nyújtani képes. Egy jó album első és utolsó száma keretbe foglal, benne a dalok összefüggnek és egy egészet alkot…Talán van remény arra, hogy ezt az értéket minél többen újra felfedezzék.
Beszéljünk most már rólad. Két éve kerültél az orosházi Liszt Ferenc Alapfokú Művészeti Iskolába csellótanárként.
– Igen, én Szabadkán születtem, ott is nőttem fel, majd a szegedi zeneakadémián szereztem diplomát. Mély víz volt egyből egy egész tanszakot megkapni Orosházán és Szarvason a tizenhét gyerekkel. Bár mivel fiatalkoromban tagja voltam a Zentai Szent Longinus Középkori Hagyományőrző Egyesületnek, ahol gyerekeket tanítottam vívni és íjászkodni, így fegyelmezésből már megvolt az előképzettségem. Szeretek a zeneiskolában tanítani, szívből hálás vagyok Kardosné Bánhidi Éva igazgatónőnek, aki nagyon sokat segített nekem mind az elhelyezkedésemben, mind a tanári szakmában.
A tanítás mellett azért előadóművészként és zeneszerzőként is ismert a neved.
– Több helyen és területen dolgozom. Pesten a Magyar Udvari Kamaraszínházban a Kálló Béla Jászai Mari díjas rendező rendezte Zergetánc című darabhoz írtam zenét, amit én is adok elő, Szegeden a Barnák László által rendezett Időfutár című ifjúsági darabban pedig előadóként vagyok jelen. Szabadkán a Kosztolányi Dezső Színházban Döbrei Dénes rendezésében egy II. világháborús drámában, a Csodálatos hétköznapokban játszom, zenélek, és társzeneszerzője is vagyok a darabnak. Filmzenéket is írok, Varga Ákos rendezésében a Tennex Fivérek című kisfilm zenei dramaturgja és zeneszerzője, K. Kovács Ákos és Oláh Tamás Branka című filmjének pedig társzeneszerzője vagyok. Ez utóbbi egy igaz történetet dolgoz fel, a délszláv háború idején eltűnt, konkrétabban az orvosok által eladott csecsemők megrázó történetét meséli el.
Vannak olyan szerzeményeid is, melyek csak belőled fakadnak?
– Szólócsellóra írok komolyzenei darabokat, ezeket főként kiállításmegnyitókon, irodalmi esteken játszom, de volt már néhány szerzői estem is Szabadkám. Tavaly sok évnyi spórolás után végre megszereztem az elektromos csellómat és egy olyan pedált, melynek köszönhetően saját magamat is tudom kísérni.
Tehát jobb szeretsz egyedül zenélni?
– Nem, van két együttesem is. A szegedi Csillagerdővel tavaly megnyertük a Nemzeti Kulturális Alap Hangfoglaló pályázatát. Alternatív, fiatalokhoz szóló zenét játszunk, a szövegírónk csodaszép verseit zenésítjük meg. Magyarkanizsán pedig ott az Io nevű zenekarom. A neve a mitológia és a csillagászat közti kapcsolatra utal, hiszen az Ió egyrészt Jupiter egyik holdja, másrészt pedig Zeusz egyik lányát is így hívták. Amit csinálunk, az elég nehezen behatárolható, úgy fogalmaznék, hogy progresszív, elektronikus, atmoszferikus zenét játszunk. Elektromos klarinét, billentyű és elektromos cselló hármasa ez, akadémikus zenészek vagyunk benne. Sci-fi témákat dolgozunk fel, de egy kicsit már színdarabba is átmentek a koncertjeink, hiszen dramatizáltuk a dalokat, és vetítéssel, valamint alkalomhoz illő öltözettel toldottuk meg a képet. Itt igazából a gyerekkori vágyainkat éljük ki. Az ógörög, a kelta és régi magyar dallamvilág jelenik meg dalainkban űrutazós köntösbe bújva.
Milyen nagy munkában vagy most?
– Barátnőmmel, Kucsera Noémivel belefogtunk egy kamarazenei projektbe, rég elfeledett darabokat próbálunk újraéleszteni. Ő klasszikus gitáron játszik, ép pedig ugye csellón. Egy ausztrál csellótanár holnapján nagyon jó XIX. századi kottákra bukkantam. Elkértem tőle őket, és ő el is küldte nekem, úgyhogy most folyamatosan gyakorlunk. Már egy egy órás repertoár össze is jött, koncertkész állapotban vannak a dalok, úgyhogy várjuk a szebb napokat.
