A magyarországi németség elűzetése 1946. január 19-én kezdődött, ekkor gördültek ki Budaörsről az első vagonok Németországba, és 1948. júniusában fejeződött be Baranyában. Dr. Abonyi Lajossal, az Orosházi Német Nemzetiségi Önkormányzat első elnökével idézzük fel az eseményeket, melyekkel a II. Világháborút követően egyfajta revansként kellett szembenézniük hazánk németségének.
A II. Világháború náci Németországának és szövetségeseinek tettei nem maradtak megtorlatlanul, azonban olyan embereknek kellett bűnhődniük, akik a történtekről nem tehettek. Magyarország német nemzetisége a kollektív bűnösség elve alapján lett meghurcolva, otthonaikból elűzve, munkatáborokba száműzve.
– A szovjet katonai vezetés már 1944. december 22-én parancsot adott ki a magyarországi németek munkaerőként való igénybevételére. Az ekkor alakult ideiglenes kormány ezt csak tudomásul vette. A munkára való behívás – férfiaknál 17-45, a nőknél 18-30 éves korig – „a közvetlen mögöttes területen végzendő közmunkák” teljesítésére szól. A hadiparancs érdekessége, hogy német nyelvű változatában ez olvasható: „újjáépítési munkák végzésére mögöttes frontterületen”. Az úgynevezett „mögöttes frontterület” közelebbről nincsen meghatározva. Malenkij robot. A magyarországi németség a kollektív bűnösség elve alapján lett jóvátételi munkára kötelezett a Szovjetunióban. Nincs kollektív bűnösség, de van egyéni felelősség.1941-ben volt népszámlálás, amely adatai szerint 550 ezer ember vallotta magát német nemzetiségűnek Magyarországon. Ez az akkori lakosság olyan 5 százalékát jelenthette – kezdte a beszélgetést dr. Abonyi Lajos.
Kiemelte, később a Potsdami szerződésre hivatkozott a magyar kormány, hogy ebben „kötelezik” – verpflichtet – a kormányt a magyarországi németség elűzetésére és elhurcolására. A szerződés nem kötelezi a kormányt, csak „lehetőséget biztosít” – ermöglicht – a kormánynak a mérlegelésre és a döntésre, hogy kinek kell a hazáját elhagyni akár keletre elhurcolva, akár nyugatra elűzve. Eme csúsztatás ellen még Vorosilov is tiltakozott.
Különböző településekről, különböző időpontokban indultak a transzferek, a Békés megyeieket kényszermunkára Ukrajnába vitték. A szervezett kiűzetés pedig 1946-ban kezdődött, január 19-én indult el az első marhavagon Budaörsről Németországba.
Dr. Abonyi Lajos felelevenítette, mi történt családjával ekkor.
– Édesanyám 1923-ban született, 1945-ben tagja volt a transzportnak. Édesanyámnak szerencséje volt, mert 14 hónap után a Vöröskereszt miután beteg lett, hazahozta Ukrajnából. Így nem került névtelen sírba. Debrecenben a klinikán talpra állították és hazatérhetett Elekre. Mire hazaért, már nem volt otthon senki. Se apja, se anyja, se másik két fiatalabb testvére. Wittmann nagyanyám, mikor 1946-ban életében először elhagyta Eleket, Németországban az ungarische Zigeunerin, azaz a magyar cigány jelzőt kapta meg hagyományos eleki viselete miatt. Akik kikeveredtek Ukrajnába, azoknak a legalantosabb munkát kellett végezniük. Az oroszoknak sem volt nagyon mit enniük, így el lehet képzelni, hogy a lagerbe zárt emberek is mit kaptak. Jóanyám, ahogy mesélte egyszer, cukorrépát próbált becsempészni a táborba, erre 24 órás büntetést kapott. 1×1 méteres gödörben kellett neki állni étlen, szomjan – mesélte dr. Abonyi Lajos.
Elmondta, az ehhez hasonló történetekre csak sokkal később derült fény, sokáig nem beszéltek a munkatábort átéltek az ott történtekről. A nők és lányok ki voltak téve a férfi önkénynek, több gyermek is született ezen oknál fogva. Több leány, akik hazakerültek Ukrajnából, nem ment férjhez. Elég volt nekik a férfiakból a Szovjetunióban.
– A férfiak gyorsabban haltak meg a kényszermunka alatt, mint a nők. Hamarabb föladták. A nők, ahogy mesélték, összejöttek esténként, az egyik tetvezte a másikat, mivel higiénia nem nagyon volt. Együtt imádkoztak, énekeltek, tartották egymásban a lelket – mesélt a borzalmakról dr. Abonyi Lajos, majd folytatta.
– A politikához nem értő, egyszerű emberek kényszerültek a hazájukat elhagyni és visszatérni oda, ahonnan az ősök jöttek a 18.században. Fűtetlen marhavagonokból álló szerelvények ablakrácsain kihallatszó sírás, kétségbe esett mondatok foszlányai, a magyar himnusz görcsös éneklése, a vagonok oldalán a szemrehányó felirat: „Mi azért mégis magyarok maradunk”. Hogyan ellensúlyozhatta volna mindez az elképesztő gyűlöletet, amely a németségre ömlött egészen a határig?! A fékeveszett közvélemény-formálás pedig a valamely oknál fogva egyelőre itthon maradókat nyomasztotta, keserítette, félemlítette tovább. A kormány az itthon maradottak vagyoni és állampolgári jogait korlátozta. A német nemzetiségűek négy évi jogfosztottság után 1949-ben a magyar állam egyenlő jogú polgáraivá váltak ismét – ecsetelte a történteket.
A kiűzöttek ingatlanja, bútoraik, jószágaik, mindenük hátra maradt, az üres telkekre, házakba, tanyákba a Csehszlovákiából kitelepített magyarság költözött.
– Ők rendes emberek voltak. A vagyonukat is magukkal hozhatták, ez pedig egy óriási különbség volt. A magyarországi németek 60 kilót vihettek magukkal. Kovács Imre, az akkori Nemzeti Parasztpártnak a vezetője nagy gyűlöletet érzett a magyarországi németség iránt. Az elve az volt, hogy a magyarországi németség fekély az ország testén, és el kell távolítani. 60 kilóval jöttek, 60 kilóval mentek. Túlzott nacionalizmusa miatt végül el kellett hagynia az országot. Egyszer egy interjúban bocsánatot kért a magyarországi németségtől, mert a meghurcoltatás részben az ő ötlete volt – vázolta.
Hozzátette, Bibó István politikus volt az, aki felhívta figyelmet arra, hogy vigyázzanak a kiűzetéssel, mert ez egy dominó elvet fog elindítani az európai politikában. Ez be is következett, Csehszlovákiából a magyarokat és a szudétanémeteket űzték el.
A magyarországi németség meghurcolásáról keveset beszélnek, sokan nem is tudnak erről az esetről. Január 19-én ennek az emléknapja van, az ország német nemzetiségének tagjai ekkor visszatekintenek a múltba, megemlékeznek azokról, akik áldozatok lettek, és azon családtagjaikról, akik kényszerítve lettek arra, hogy hátrahagyva mindent, új életet éljenek.
Nagy elégtétel a magyarországi németeknek, hogy a Magyar Országgyűlés 103/2013 (XII.20.) határozatában január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapjává nyilvánította.
Kiemelt kép: perbal.hu
