Régi csibészek sorozatunkhoz érkezett facebook hozzászólások közt többen is írták, hogy szívesen olvasták volna tovább a történetet. Olvasóink kívánsága parancs, lássuk hogyan alakult egyik „régi csibészünk”, Huszárik István élete.
A legutóbbi történetünk ott ért véget, hogy elvégezte a szakmunkásképzőt, kovács lett. Rá egy évre megkapta a behívóját. Részt vett a ’68-as csehszlovákiai forradalom kapcsán történt magyar bevonulásban, de a seregnek volt számára pozitív hozadéka is. Megtanult hegeszteni. Leszerelés után visszajött a Tsz-be, ahonnan jelentkezett kazánfűtői tanfolyamra, amit kiváló eredménnyel el is végzett.
– Amikor lett rá lehetőség átmentem az üvegházakhoz, karbantartó-kazánfűtőnek. Ha épp kellett visszajártam a kovácsműhelybe is. Ingáztam a műhely és az üvegházak közt. Ez, hogy egyszerre több munkakörben dolgoztam, szinte egész életem során megmaradt. Ugyanakkor dolgozott bennem a vágy: többet tudni, tanulni még. Elhatároztuk néhányan, hogy leérettségizünk. A „Mezgébe” vitt az utam. Mi voltunk az utolsó osztály, akik növénytermesztő-állattenyésztő szakmával végeztünk. Kemény volt a suli munka mellett, az induló 42-ből heten végeztünk – meséli az ifjú évek történetét Huszárik István.
Még az iskola befejezése előtt jelentkezett takarmánygazdálkodási technikus képzésre is. A Tsz-ben akkortájt készült el a takarmánykeverő, ott lett műszakvezető. Hamar kiemelték innen és takarmánygazdálkodási előadó lett.
– Akkoriban az Új Életben rengeteg állat volt. Ló, liba, disznó, birka, szarvasmarha. Csak libából volt 24000. Ezek élelméről nem kis munka gondoskodni. Később megalakították a majorgondnokságot. Hozzám tartozott az összes major, a mezőőrök és a lóversenypálya. Itt jött a képbe a lóverseny, amelyből nagy szerelem lett. Mivel ehhez már nem volt megfelelő végzettségem, beiskoláztam magam. Elmentem az itthoni német nyelvtanfolyam mellett üzemrendész tanfolyamra Budapestre. Itthon folytatódott a két munkakörös élet, mert egy időre megbíztak a Sóstói telep vezetésével is – folytatja a mozgalmas életút felsorolását.
Huszárik Istvánt a városban a legtöbben a lóverseny pályáról ismerik. A lóversenyeken az ellátás volt a feladata. Legyen jó és karbantartott pálya, nézőtér, elegendő rajtszám, akadály, serleg, étel, ital a versenyzőknek, vendégeknek, külföldi vendégek elszállásolása és így tovább.
– A lóversenyeken sok emberrel kerültem kapcsolatba. Viszonylag közvetlen voltam mindig, könnyen kötöttem barátságokat. Az orosházi nemzetközi versenyek nagyon jó hangulatúak voltak, sok résztvevővel. Ennek az lett a folytatása, hogy sok helyre hívtak minket is. Sokat jártunk Csehszlovákiába, a Vajdaságba, Erdélybe. Szabadka, Zobnotica, Pozserovac, mind emlékezetes versenyhelyszín, barátok lakhelye. Ezek révén jutottunk el pl. Szenttamásra is. Az ottani lovas egyesülettel ápolt jó kapcsolat is segített abban, hogy most Orosháza testvér települése Szenttamás. Többek mellett ebben nekem is részem van – meséli Pista bácsi.
A rendszerváltást követően a Tsz is szétesett. Egy vagyonvédelmi szövetkezetet hoztak létre, mely két évig működött. Később rokkantnyugdíjba, majd nyugdíjba került.
– Mindig aktív, amolyan nyüzsgő-mozgó ember voltam. Sokáig a lovas egyesületben, később a nyugdíjas egyesületben dolgozgattam. Vezetek egy klubot, tisztséget viselek a Mozgáskorlátozottak Egyesületében. Igyekszem továbbra is aktív, vagy inkább a közösség számára hasznos lenni. Amíg bírom – teszi hozzá zárszóként.
