A legfontosabb, amit megtanultam a gyászról, hogy nem lehet azt sem siettetni, sem kikerülni, sem felette átugrani. Csak akkor léphetünk tovább a veszteségen, ha valóban megéltük a gyász időszakát.
Széllné Kovács Ibolya 2018 júniusa óta tevékenykedik az Orosházi Kórházban mint gyásszal foglalkozó szakember. Gyászfeldolgozó találkozásokat tart, melyeket egy pályázatnak köszönhetően mindenki ingyenesen vehet igénybe. Ibolya mentálhigiénikusként, gyászcsoportvezetőként és gyászfeldolgozás módszer specialistaként segít a hozzá forduló veszteséget megélt embereken.
– Ha a gyász szót meghalljuk, egyből arra gondolunk, hogy valaki meghalt. Pedig nemcsak erről lehet szó. Gyászolunk a válás, a szakítás, a költözés, a munkahely, az egészség vagy szeretett háziállatunk elvesztése miatt is, vagy akár az anyagi helyzetünk jelentős változását követően is. Gyászt okoz mindaz a változás, ami életünk addig megszokott rendjének felborulását okozza. Nagyon fontos kiemelni, hogy a gyász egy veszteségre adott természetes és normális reakció. – kezdte a szakember.
Kivesznek az emberi kapcsolatok
Gyakran tapasztalják azt a gyászolók, hogy nincs körülöttük vagy mellettük egy támogató, megtartó közeg, senki, akinek elmondhatnák fájdalmukat, akit megölelhetnének, aki segítene túljutni ezen a nehéz és megterhelő időszakon. Ennek az is lehet az oka, hogy a másik fél attól tart, kérdéseivel tolakodó vagy tapintatlan lesz, vagy az is, hogy maga a gyászoló nem mer nyitni, hiszen meg akarja óvni a másikat a negatív érzésektől. Ezen kívül van még egy jelentős dolog, ami évről-évre egyre inkább jellemzővé válik, és megnehezíti a gyászfeldolgozás időszakát. Ez pedig nem más, minthogy kivesznek az emberi kapcsolataink.
– Egyre jobban átalakul az, ahogyan gyászolunk. A régi időkben a hozzátartozók a saját otthonában elsirathatták, elbúcsúztathatták szerettüket. Az érzelmi veszteség miatt érzett fájdalmat sokkal inkább kimutathatták a család tagjai és a temetésekre is siratóasszonyokat hívtak, a rokonok pedig hónapokon át fekete ruhában jártak. Ezek a hagyományok mára már teljesen kiveszőben vannak. A mai fiataloknál már a fekete ruha sem szimbolizálja a gyászukat, ami nem feltétlenül rossz. Sokan közülük azt mondják, ők a szívükben gyászolnak, és nem is akarják, hogy más tudja vagy lássa, milyen fájdalmas időszakon mennek keresztül – emelte ki.
A gyászunk egyedi, ahogyan életünk is az. Lehet, másként gyászolunk, de mégis gyászolnunk kell, mert anélkül nem léphetünk tovább. Engedjük magunkat gyászolni, adjunk magunknak időt végiggondolni a történteket és megélni az érzéseinket! A ma rohanó embere gyakran belemenekül valami másba, csak hogy ne a veszteségére gondoljon, ne kelljen szembenéznie fájdalmával.
– Belemenekül a munkába, egy új párkapcsolatba, bármibe, csak hogy gyorsabban túl lehessen a gyászán. Pedig ezt nem lehet siettetni, nem lehet a folyamatot felgyorsítani, mert akkor előbb vagy utóbb összeroppan a lelke. Hiába tagadjuk vagy próbáljuk meg elfojtani a bánatunkat, azzal nem segítünk önmagunkon.
„Velük sírok, vagy megsimogatom, megölelem őket”
Széllné Kovács Ibolya gyászfeldolgozó tanácsadásai azért vannak, hogy segítsenek eljutni a veszteséget megélteknek a megbékéléshez.
– A gyászoló emberek eljönnek hozzám, és elmondhatják azt, amit másnak nem mernek, vagy nem tudnak elmondani. Én itt vagyok és meghallgatom őket. Gyakran elérzékenyülök én is. Van, hogy velük sírok, vagy megsimogatom, megölelem őket. Ezek a történetek engem is megérintenek. Az ide érkezők kirakják elém a lelküket. Segítőként az én feladatom empátiával meghallgatni, megtámogatni és megtartani őket, hogy újra magukra találhassanak és jól tudjanak tovább működni az életben, tovább tudjanak lépni, kapcsolatokat alakítani. Nagy öröm látni azt számomra, hogy aki segítségért jön hozzám, az találkozásról találkozásra jobban lesz. Látni, hogy kisimul az arca, színes lesz újra a ruhatára, mer dolgokat csinálni. Boldogsággal tölt el, ha láthatom a hozzám érkező fekete madár átváltozását fehér galambbá.– mesélte meghatottan.
A halál okozta veszteség kapcsán a köztudatban elterjedt a gyászév kifejezés. Ez nem jelenti azonban azt, hogy egy évig feltétlenül gyászolnunk kell, sem pedig azt, hogy letelte után már biztosan nem gyászolunk többé. A gyászév nem jelent mást, mint hogy megtapasztaljuk, milyen átélni a fontos évfordulókat, ünnepeket, eseményeket az elvesztett személy nélkül. Nem igaz azonban, hogy “az idő mindent megold”, “idővel könnyebb lesz”
Önmagában az idő múlása nem segíti a gyász feldolgozását. Nem lehet teljesen elengedni azt, akit szeretünk. De egy idő után a düh, a harag és a reménytelenség érzése után a szeretet, a hála, az öröm és a felszabadultság érzését élhetjük meg.
– „… mert azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt…” írja J. W. James-R. Friedman. Ez egy nagyon nehéz feladat. De a feldolgozás után újra kedves emlékeket idézve gondolhatunk majd őrá anélkül, hogy lelkiismeret-furdalásunk lenne. Szabadabbak leszünk, könnyebben beszélünk az érzéseinkről, és kevésbé félünk majd az újabb veszteségektől. A beletörődést a megbékélés érzése váltja fel – folytatta.
Van, aki nem tudja a tóba dobni a kiválasztott követ
Széllné Kovács Ibolya az Orosházi Kórház Egészségfejlesztési Irodájával közösen gyászsétákat is szervez, melyekre bárki jelentkezhet. Mécsesekkel a kezükben a gyászolókkal együtt kisétálnak a kórházhoz közeli homokbányához, ahol szimbolikusan elengedhetik veszteségüket.
– A gyászséta plakátokon minden alkalommal feltüntetjük, kérjük, hogy a résztvevők hozzanak magukkal egy követ! Ez a kő azt szimbolizálja, akit vagy amit el akarnak engedni. Miután kiérünk a bányatóhoz, beledobjuk a kiválasztott követ a vízbe. Ez nem kötelező, aki nem bírja még elengedni, az visszarakhatja a zsebébe, és majd elhozza egy legközelebbi alkalomkor. Meglepő dolgok szoktak történni ezen a sétán. Volt, aki félúton elbúcsúzott, mert nem tudott velünk tovább jönni. Fizikai fájdalmai lettek, nem bírt sétálni. Ő még nem volt felkészülve az elengedésre. A résztvevők közül többen mesélték el nekem, hogy miután meglátták a plakátot, tudatosan kezdték keresni a megfelelő követ. Várták, melyik lesz majd az a kő, amelyik megszólítja őket. És persze arra a kérdésre is várták a választ, vajon bele tudják-e majd dobni azt a vízbe. De ez csak akkor, abban a percben válik biztossá, mikor valóban, meg kell tennie, el kell engednie a jelképes tárgyat – tette hozzá.
Széllné Kovács Ibolya gyászcsoportvezetőként, gyászfeldolgozás módszer specialistaként, pre- és perinatális veszteség támasznyújtójaként szeretettel vár bárkit az ingyenes egyéni, illetve csoportos találkozókra, aki úgy érzi, segítséget szeretne kapni a gyászában. Férfiak és nők, fiatalok és idősek egyaránt igénybe vehetik a lehetőséget. A szakember reméli, idővel egyre többen mernek majd jelentkezni hozzá, és azt is, hogy a jövőben csoportos alkalmak is megvalósulhatnak majd.
– Húsz éve segítő szakmában dolgozom. Azt tapasztaltam, hogy Magyarországon még mindig tabutéma a gyász. Bár Budapest és környékén sok gyászcsoport létezik, vidéken még kevesebben merik felvállalnia veszteségüket mások előtt. Pedig egy önsegítő csoportnak, mint a gyászcsoport óriási megtartó ereje van. Ott a tagok meghallgatják és támogatják, segítik egymást. Ennek még úgy érzem, vidéken nem jött el az ideje, de remélem, nem sokat kell már rá várni. Pedig A gyászfeldolgozás segítségünkre van az érzelmi veszteség miatti fájdalom, az elszigeteltség és a magány enyhítésében – zárta gondolatait.
Bejelentkezni telefonon, időpont egyeztetéssel lehet a 06/ 30 403-63-81-es számon. Széllné Kovács Ibolya az Orosházi Kórházban várja azokat, aki segítséget kérnek veszteségeik feldolgozásában!
