Lenke és Zoltán huszonnégy éve ismerték meg egymást. Lenke 30 éves volt akkor, Zoltán pedig még csupán 21. Már egy ideje találkozgattak, sőt randizgattak, mikor megtudták mekkora korkülönbség van kettejük között, de a kilenc év ténye nem tántorította el őket attól, hogy egy párrá váljanak. A mai napig boldog házasságban élnek, sőt rájuk különösen igaz, hogy jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben, egészségben-betegség kitartottak egymás mellett.
– Az Orosházi Kórházban találkoztunk, én akkor még beteghordó voltam, Lencsi pedig a büfében dolgozott – kezdte a visszaemlékezést Zoltán. – Gyakran jártam hozzá vásárolni, és egyszerűen megfogott a bájos mosolyával. Nap mint nap jókat beszélgettünk, majd barátok lennünk. Lencsi egy csodálatosan szép nő volt. Jó, most is szép, de akkor tényleg gyönyörű volt. Én meg egy egyszerű srác voltam még akkoriban. Nem volt semmim, de őt ez nem érdekelte. Nem kérdezte, mennyi pénz van a zsebemben, van-e kocsim, lakásom, csak én érdekeltem. Bevallom őszintén, ez nagyon jót tett az egómnak, akárcsak az, hogy egy ilyen érett nő állt mellettem. Szerencsém volt, hogy neki mindig is a mediterrán típusú pasik tetszettek – folytatta.
Lenkének eszébe sem jutott, hogy jóval idősebb lehet Zoltánnál. Azt mondja, nem volt szembetűnő a köztük lévő korkülönbség, sőt a barátok, ismerősök, rokonok sem gondolták volna soha, hogy közel tíz évvel idősebb a párjánál.
– Egy kicsit meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Zoli 21 éves, de akkor már olyan jó viszonyban voltunk. Egyébként a Zoli előtti párom is hat évvel fiatalabb volt nálam, de ott is csak akkor tudtuk meg a korkülönbséget, mikor már együtt voltunk. De a kor nem számított ott sem, és később Zoli mellett sem. Na jó, volt egyszer-kétszer, hogy úgy az eszembe rémlett: „Úr Isten, mégiscsak 9 év”, sőt mikor már egy pár voltunk, anyukám is viccesen megjegyezte: „Kislányom, lett egy kisfiad.” De mi csak nevettünk rajta, valójában nem volt fontos, hogy mennyivel fiatalabb, és nem is gondoltuk erre – mesélte Lenke.
Lenke azt mondja, Zoltán nem volt már kisgyerek, akit pátyolgatni, babusgatni kellett. A fiú fiatalon költözött el otthonról, és olyan típus volt, aki a föld hátán is megél. Önálló volt, dolgozott, igaz 21 évesen azért bulizni, diszkóba járni is nagyon szeretett. Talán ez volt az egyetlen, melyben érződött a köztük lévő korkülönbség.
– Az elején még sokszor buliztunk külön. Más volt az én baráti és érdeklőséi köröm, mint neki. Nem találtam még annyira a közös hangot Lencsi társaságával. Úgyhogy előfordult, hogy én elmentem a haverjaimmal a diszkóba, ő meg mondjuk beült beszélgetni valahová az ismerőseivel. De nekem 21 évesen még kellett a szórakozás, és szerencsére ezt Lencsi is megértette. Mindig engedett, sosem volt ebből probléma, hiszen tudta, hogy maximálisan megbízhat bennem – mesélte Zoltán.
Az események gyorsan zajlottak. Fél évvel az első randi után Zoltán megkérte Lenke kezét, majd egy évre rá kislányuk is megfogant.
– 23 évesen váltam igazán felnőtté, hiszen akkor született meg Lívia. Lencsi már 31 évesen természetesen nagyon szeretett volna gyermeket, úgyhogy elkezdtünk próbálkozni, sikerrel. Utólag visszagondolva, én azért még nem voltam felkészülve az apaságra. De aztán persze belerázódtam. A lányom a mindenem. Mérhetetlenül büszke vagyok rá – emelte ki Zoltán.
Igaz, az eljegyzés már 23 éve megtörtént, a házasságkötésre csak 2012-ben került sor. Úgy tervezték, két tanúval anyakönyvvezető elé állnak, majd ebből az elképzelésből egy 90 fős lakodalom lett.
– Hányszor is kérted meg a kezem? – veszi át a szót Lenke, majd a hosszú csend után megválaszolja ő maga a kérdést. – Nem tudom, de jó párszor. Több gyűrűm is volt. Ahányszor megkért, mindig csak mosolyogtam rajta, és mondtam, hogy: „jól van, hozzád megyek, drágám”. És általában idáig jutottunk. Az utolsó lánykérésnél viszont azt mondta, döntsem el, most vagy soha, mert ő többé nem fogja feltenni azt a kérdést. Úgyhogy rászántam magam – tette hozzá Lenke.
Lenek most 54, Zoltán pedig 45 éves. Beszélgetésünk alatt folyamatosan viccelődtek, ugratták egymást. Lenke néha úgy tett, mintha megsértődne, de mosolyogva hozzátette, csak azért, hogy aztán ki lehessen engesztelni. Bevallja, nagyon jó élete van férje mellett, valójában el is van kényeztetve. Zoltán ugyanis mindent megcsinál otthon, mos, vasal és takarít is. Ehhez azonban kellett az is, hogy Lenke sokat volt beteg.
– Tizenegy évvel ezelőtt mellrákos lettem. Akkor nagyon sok mindenen keresztül mentünk, de Zoli végig ott volt mellettem. Pedig el tudod képzelni, hogy nem voltam egy épületes látvány a műtét és a kemoterápiák után. Ma már tudom, hogy az az igazi szeretet és támogatás, amit akkor ő nyújtott nekem. A bajban is kitartott és a mai napig kitart mellettem. Tavaly vérmérgezésem lett, leállt a keringésem, élet-halál közt feküdtem, de ő végig ott ült az ágyam mellett – meséli Lenke még ezt is mosolyogva, pozitívan, közben Zoltánt szemlélve. – Szegénynek már azért megyek az idegrendszerére, mert annyira aggódik értem. Már szinte görcsbe rándul, bepánikol, ha azt látja, valami nincs rendben velem. Még éjszaka is képes azt figyelni, hogyan veszem a levetőt – tette hozzá elérzékenyülve.
Zoltán egyből mentegetőzve jegyzi meg, számára mindez sosem volt teher.
– Én Lencsi nélkül semmit sem érnék. Tavaly, mikor már mindenki azt hitte, elveszítjük, én akkor sem tudtam elengedni a kezét. Hiszem, hogy ha szeretsz valakit, és ő érzi, hogy ott vagy mellette és nem engeded, akkor vissza tudod hozni. Tudod, a kapcsolatok nagy része csak addig működik, míg minden szép és jó, de mikor már baj van, akkor sajnos sokan elmenekülnek és magára hagyják a másikat. Mikor jártunk a kemoterápiára, láttuk, hogyan mennek tönkre a házasságok, de én sosem tudtam volna elképzelni, hogy ne legyek Lencsi mellett – mesélte Zoltán.
Lenke és Zoltán azt mondják, az évek előrehaladtával sem vált érezhetővé, hogy közel tíz év korkülönbség van közöttük.
– A mai napig jó vele – folytatta Zoltán. – Fiatalon is nagyon imponált, hogy van egy érett csajom, akivel büszkeség megjelenni, ma pedig azt értékelem benne a legjobban, hogy csodálatos édesanyja a lányunknak. Nekem nagyon fontos volt, hogy összeházasodtunk, és hogy a feleségemnek szólíthatom. Az évfordulónkat sem fejeltem el soha. Ha nem is megyünk el vacsorázni, azért mindig meglepem egy kis aprósággal – mesélte Zoltán.
– Mi nagyon jó páros vagyunk együtt – vette át a szót Lenke. – Tényleg kiegészítjük egymást. Sok mindenben más a véleményünk, más a személyiségünk is, de ez nem baj. Tudunk hatni egymásra. Én meg szoktam neki mondani őszintén, ha valamit nem jól csinált, vagy ha rosszul szólt. És azt gondolom, a jó házasság titka valójában a bizalom, az őszinteség és az a valódi „jóban-rosszban melletted” érzés, amit mi bizonyítottunk egymásnak az évek során – zárta gondolatait Lenke.
