Wojtczak Elvira Oroszországban született, majd még egészen kicsi korában Magyarországra költözött a családjával. Élt Miskolcon, majd Kecskeméten, felnőttként pedig dolgozott Görögországban, Ausztriában és Skóciában is. Mégis öt éve férjével együtt úgy döntöttek, Orosházán telepednek le, és itt alapítanak családot. Elvira ezt egy percig sem bánta meg, sőt olyan értékeket is lát a városban, melyeket az itt élők talán észre sem vesznek. Ezekről mesél nekünk.
– Oroszországban, Uljanovszk városában születtem. Ebben a városban látta meg egyébként Vlagyimir Iljics Uljanov, vagyis Lenin is a napvilágot, róla kapta a később a település a nevét. Hét évesen kerültem Magyarországra, előbb Miskolcra, majd Kecskemétre költözött a családom. A szüleim oroszok, de a nevelőapukám magyar, ezért költöztünk ide, én már itt kezdtem el az iskolát – kezdte Elvira, aki tökéletesen beszéli a nyelvet, hiszen kiskora óta beszélni azt. Viszont az orosz is a mindennapok része maradt nála, hiszen édesanyjának felnőttként nehezebb volt megtanulnia a magyart, így vele a mai napig anyanyelvén kommunikál.
Óvodáskori emlékei közül nem sok maradt meg, viszont a költözést követően is sokat járt haza Elvira a családjához, így össze tudja hasonlítani a két országot és az ott élő emberek mentalitását. Utoljára három éve látogatott haza szülővárosába, ami az elmúlt évtizedben rengeteget fejlődött. Bár a hatalmas városban talált elmaradottabb részeket is, a belváros azonban elmondása alapján nagyon modernné vált. A nyugat szelleme uralkodik ott is, népszerű lett a McDonalds és a Starbucks kávézó is.
– Azt tapasztaltam, hogy nagy különbségek vannak a magyar és az orosz emberek között. Oroszországban rohannak, sietnek az emberek, és sokkal mogorvábbak is, mint itt. Ahogy kinn voltunk, akaratunkon kívül is konfliktusba keveredtünk. Egy kávézóban le akartunk ülni egy üres asztalhoz, aztán ott termett egy hölgy, aki felháborodva kiabált velünk, hogy az az ő helye. Ez a szituáció számunkra nagyon kellemetlen és furcsa volt, hiszen Magyarországon ilyet még nem tapasztaltunk. Összehasonlítva a két nemzetet, az oroszok szerintem pesszimistábbak is a magyaroknál. Az ügyintézés is bonyolultabb, eddigi tapasztalataink szerint az ügyintézők nem túl rugalmasak. A magyarokban szerintem több a segítőkészség, és ők előzékenyebbek és udvariasabbak is – folytatta.
Elvira férje orosházi. Hét éve ismerkedtek meg, és egy darabig az interneten „randiztak”. Érdekesség, hogy egy hónapnyi levelezgetés után tudta meg férjéről, hogy annak apukája lengyel származású. Elvira anyósa és apósa fiatal korukban egy nyaraláson ismerkedtek össze. A vonzalom megvolt köztük, a kommunikáció viszont nehézkesen ment. Egymás nyelvét nem ismerve az oroszhoz folyamodtak, ez lett számukra a közös nyelv, amin akkoriban levelet tudtak váltani.
Elvira a párjával megismerkedésüket követően szerencsét próbált Skóciában és Ausztriában is. A külföldön töltött idő után mégis úgy döntöttek, Orosházán telepednek le. Ennek már öt éve.
– Először nagyon furcsa volt, hogy ilyen pici ez a város, és hogy ennyire csendes. Kisgyerekkel viszont szerintem nagyon ideális. Nem is akarok elköltözni innen. Itt nincs bűnözés, nem kell félni attól, hogy kirabolnak. A parkolás is sokkal könnyebb, és hatalmas szó, hogy ingyenes. Kecskeméten még sokszor a házunk körül sem tudtunk leparkolni, mert mindig tömve volt a parkoló kocsikkal. Ha kívül mentünk azon a területen, akkor pedig már fizetőssé vált, és azért egész napokat kifizetni igen borsos lett volna. Ami nekem nagyon tetszik még Orosházában, hogy minden egy helyen van. Bejövök a belvárosba, és találok üzleteket, éttermet, hamburgerezőt, szép kávézót, játszóteret, bármit. Nem kell folyton utazgatni, buszra, csatlakozásra várni, és dugó sincs. És persze ott van Gyopárosfürdő, ahová nagyon szeretünk járni. Az egy igaz kincs – emelte ki Elvira.
A fiatal anyuka szerint egy ilyen kis városban igazi közösségek alakulnak ki. Nemcsak a szűkebb baráti társaságok tagjai élvezik egymás társaságát, hanem a tágabb értelemben vett ismerősi kör is. Az emberek közvetlenek, és a szomszédokra is lehet számítani. Míg Kecskeméten köszönő viszonyban sem voltak egymással, itt kedvesek és közvetlenek a mellettük lakók. Ha szükségük van egy kis segítségre, tőlük bátran mernek kérni.
– Ami nekem egyedül hiányzik, az a kulturális, társasági élet. Persze itt is akad lehetőség, vannak rendezvények, de nyilván kevesebb, mint egy nagyvárosban. Pedig az emberek szeretnek kimozdulni. Télen például nagyon jó ötlet volt, hogy felállították a korcsolyapályát, és mellette voltak kis bódék, ahol lehetett enni, inni, beszélgetni. Most nyilván a vírus miatt más a helyzet, de ha vége lesz a járványhelyzetnek, remélem, több programot szerveznek majd a belvárosban. Az embereknek szükségük van a feltöltődésre, a közös beszélgetésekre. Ehhez nem kell világhírű zenekar, drágán ideutazó fellépő. Elég egy kis kirakodó, néhány bódé, háttérzene, és máris minden adott egy jó társasági összejövetelhez – fűzte hozzá.
