Nemcsak a polcokon látható dísztárgyakat álmodta meg, hanem még a tárolószekrényt, a széket és az asztalt is ő gondolta újra. Egyébként szegények már a kukában végezték volna, de Szabóné Andrea meglátta bennük a szépet, az értékest, és úgy döntött, egy új külsővel új esélyt ad nekik az életre.
Amellett, hogy régi kincseket ment meg a jövő nemzedék számára, teljesen új dísztárgyakat is készít. A lelkét tükrözik ezek a rózsákkal, levendulákkal, csipkékkel, vagy akár régi fotókkal és egykori újságokkal dekorált alkotások. A romantikus énje törhet elő belőle a nap végén, mikor munka után hazatérve belemerül legkedvesebb elfoglaltságába. Órákon, napokon, heteken át készül egy-egy műremek, hiszen itt nem „termékgyártásról”, hanem valódi szenvedélyről van szó. Ha egy dísztárgy elkészült, de mégsem lett tökéletes, Andrea nem sajnálja eldobni a belefektetett órák számát. Ha kell, több hét eredményét is eltünteti, és elölről kezdi a munkát. Így ezeknek a kézműves dísztárgyaknak az értéke nem is mérhető pénzben…
– Ez az én nagy szerelmem! Imádok erről beszélni – kezdi lelkesedéssel és örömmel az arcán. – Magamtól tanultam mindent. Eleinte még csak a családnak készítettem ajándékba a dísztárgyakat, aztán egyre-egyre több került ki a kezeim közül. Rájöttem, hogy mindez többet jelent nekem, és ez lett a legkedvesebb elfoglaltságom – mesélte.
Számtalan technikát és alapanyagot megismerhettem az Andreával való találkozáskor. Ilyen volt többek közt a repesztőlakk, az antikolópaszta, a különböző szalvéták és rizspapírok, melyek dekupázsragasztóval kerülnek az adott felületre. De Andrea csiszolja is az antik hatás érdekében a dísztárgyakat, emellett varr, stencilez, vagy modellpasztával és szilikonformába tett levegőn száradó gyurmával is dekorál.
– Tele van a fejem tervekkel. Annyi ötletem van, hogy nem győzöm megvalósítani. Az új technikákat workshopokon tanulom, és természetesen kutakodok a neten is. Nagyon sok mindent lehet még tanulni a kreatív kézműveskedés terén. A transzferálás sem megy még tökéletesen, de nem hagyom magam, gyakorlom folyamatosan. Szerencsére itt a városban lehet megfelelő alapanyagot, kellékeket találni mindehhez, sőt helyben is szerveznek workshopokat, amik nagyon jó alkalmat adnak az ötletgyűjtésre – mondta el.
Ajtódíszek, madárkalitkák, vázák, gyertyatartók, fotókeretek, varrott textiltáskák sokasága egy hangulatos kis szobában, ami igazi női birodalom. Bármerre nézünk, mindenfelől a lelkünket feltöltő romantika sugárzik.
– Minden munkámra büszke vagyok. Mindig az a kedvencem, amit éppen készítek. Most egy varródobozon dolgozom (a kiemelt képen látható – a szerk). Ez is egy régi darab, amit letisztultabb formában, stílusban alkotok újjá. Sok régi tárgyam van, szeretek bolhapiacra járni, ott gyűjtögetni. Lefestettem már ezt a dobozt, a családnak tetszik, de én nem vagyok vele elégedett. Nem lett elegáns. Úgyhogy újra fogom festeni feketére, majd fehérre, és újragondolom az egész csiszolást. Ezért sem mérhető ez a munka órában, hiszen lehet, hogy csak egy hónap múlva lesz tökéletes, olyan, amilyennek már most magam előtt látom – emelte ki.
Andrea számára ez az igazi kikapcsolódás. Gyakran úgy belemerül a kreatív munkába, hogy éjszakába nyúlóan készíti alkotásait. Ahogy ő fogalmazott, alig bírja abbahagyni. Ő sosem nézi, mi az aktuális divat. Csupán egy a fontos számára, hogy kifejezhesse önmagát.
– Elindítottam a vállalkozásomat, és tavaly már kézműves vásárokon is megjelentem. Esküvőre is készítettem már szülőköszöntőket, és nagy örömmel segítettem a Vadvirág Esély Klubot, mikor az Aranymasni rendezvényükre, illetve a jótékonysági báljukra kértek dekorációt – mesélte.
Andrea sok technikát szeretne még megismerni, kipróbálni, nem akar leragadni annál, amit már most tud. Végre van ideje a szenvedélyének élni, hiszen felnőttek és önállóak a gyermekei, úgyhogy most már kevés időt tölt anyaszerepben. Úgy gondolja, épp jókor jött el ez a pillanat, hiszen ma már az emberek sokkal fogékonyabbak a kézműves termékek iránt, mint korábban. Jó részük értékeli az egyedi dísztárgyakat, és szívesen költ olyanra, aminek másával máshol nem fog találkozni.
– Az első antikolt munkám egy locsolókanna volt. Nagyon megtetszett egy hölgynek, szerette volna megvásárolni, de az a kanna valahogy hozzám nőtt. Pedig eladás céljával készítettem, mégsem tudtam sokáig túladni rajta, mert az első olyan munkám volt, amire igazán büszke voltam. Aztán rájöttem, hogy muszáj lesz megválnom tőle, mert ha minden alkotásomhoz így fogok ragaszkodni, akkor sosem fogok eladni semmit. Úgyhogy egy-egy ilyen különleges darab értékesítésekor arra gondolok, hogy aki áldoz ilyesmire, annál biztosan jó helyen lesz az én kis kincsem, hiszen meglátta benne azt a szépet, amit az elkészítésekor át akartam adni – zárta gondoltait.
