Az Orosházi Spartacus Birkózó Klub elnökét szinte mindenki ismeri Orosházán. Igazi közéleti ember, ott van szinte mindenütt. Nem is gondolná az ember, hogy gyermekévei nem itt teltek.
Medgyesegyházán, a szülőotthonban látta meg a napvilágot 1968-ban. Medgyesbodzás, Gábortelepi részén nőtt fel. Az általános iskola első három osztályát még Gábortelepen járta.
– Ebben az iskolában az első osztály a harmadikkal, a második a negyedikkel volt együtt és amíg az egyik osztálynak csendes órája volt a másiknak hangos, aztán fordítva. Három év után megszüntették a gábortelepi iskolát, onnantól Bodzásra jártam. Szüleim szinte csak addig éltek együtt, míg életük fő művét – engem – létrehoztak, azután elváltak. Édesanyám egyedül nevelt. Mivel vagy nappal, vagy éjjel, de tizenkét órát dolgozott a TSz. baromfitelepén, nagyon sokat voltam egyedül – kezdi a gyerekkora történetét Attila.
Mint akkoriban a falusi családok legtöbbje, az ő háztartásuk is szinte teljesen önellátó volt. A tyúkoktól a tehénig minden volt az udvarban, és persze ott volt a nagy kert, az ezekhez tartozó házi munkákkal együtt, amiből ki kellett venni a részét. Mint mondja főzték a pálinkát készítették a bort, és mindent saját alapanyagból. Édesanyjáék öten voltak testvérek, Attila tizenhárom unokatesóval együtt nőtt fel Gábortelepen és a gábortelepi határban.
Foci minden mennyiségben
– Kétezer lakosú község volt akkoriban Bodzás, de játszótársban nem volt hiány. Sportra egy lehetőség kínálkozott, az pedig a foci volt. Amikor hazaestünk a napköziből, ledobtuk a táskát és irány focizni a „járásra”. A legkisebbektől, egészen a 18-20 éves fiatalokig összegyűltünk vagy harmincan és rúgtuk a bőrt. Nekem volt focilabdám ezért szinte mindig bevettek a csapatba, bár néha meg kellett érte küzdeni. Mikor beesteledett, édesanyám kiállt a ház mellé és kiáltott, hogy most már haza kéne menni. Nagyon sok mindent csináltunk persze e mellett is. Az akkori ifjúsági filmek mintájára építettünk a fára bungallókat, biciklivel bejártuk az egész határt, rohangáltunk, bujkáltunk a kukoricásban – emlékszik vissza.
Már gyerekként is szerette a könyveket. Az otthon, egyedül töltött napokon, éjszakákon szívesen olvasott. A Winnetou sorozattól, Agatha Christie krimikig mindent. Mint meséli sokszor félt is, de furcsa módon élvezte is ezt a borzongást.
Két óra: egy jó és egy rossz
Viszonylag kis gyerekként meg kellet tanulnia az önállóságot. Ha édesanyja dolgozni volt, egyedül kellett elindulnia az óvodába. Ez nem kis dolog egy olyan gyereknél aki még akkor az órát sem ismerte.
– Volt egy rossz óránk, ami nem járt. Ezen édesanyám beállította a mutatókat arra az időre, mikor el kellett indulni. Csörgött a jó óránk, öltöztem és amikor a jó óra mutatói úgy álltak, mint a rosszé, elindultam az oviba. Később a nagy önállóságból aztán kisültek rosszul sikerült dolgok is. Szerettem Öveges professzor műsorait. Megcsináltam sok „kísérletét”, aminek az lett a vége, hogy a szomszédság szinte minden ablakát kitörtem.
A testi épség sokszor szenvedett sérelmet
A rosszaság szó nem a legjobb a gyermek Szél Attila jellemzésére. Talán a meggondolatlanság volt az oka, hogy többször a mentőknek kellett a kórházba hozniuk.
– Sokat voltunk a határban. Dolgoztunk is, kendert lomboztunk, meg efféle, utána pedig csavarogtunk egész nap. A földeken – eper, kukorica, stb. – mindig lehetett valami finomságot „találni”. Mindig hajlamos voltam feszegetni a határaimat, ami sokszor rosszul sült el. Nem sikerült rendesen átugrani a kerti csapot, ebből lett a fenekemen tíz centis varrat, vagy épp nem jött össze a szaltó az iszap-domb tetejéről és egy kóbor szög beleállt a fejembe. Máskor a mosáshoz hordtuk kantában a vizet. Egyszer a két kantával a kezemben összeütköztem a járdán bicikliző Bözsi nénivel. Akkor szereztem be a másik tíz centis sebet, ezúttal a fejemet kellett összevarrni. Nem volt ezekben semmi gonoszság más iránt, de anyámnak okoztam néhány ősz hajszálat – mondja mosolyogva.
A tanulással nem voltak problémái. Tanítói, tanárai csak azért csóválták a fejüket, mert Attila csak annyit tanult, amennyit feltétlen muszáj volt, nem használta ki a képességeit.
– Békéscsabára, a Kemény Gábor Közlekedésgépészeti Szakközépiskolába jelentkeztem nyolcadik után, de nem vettek fel. Így kerültem Orosházára, a Mezgébe, állattartó telepi gépésznek. Utolsó évben itt ismertem meg a feleségemet. Ennek már harmincnégy éve. A tanulás hozott Orosházára és a szerelem tartott itt – meséli.
A Mezgé után elvégezte a főiskolát és először az akkori Kazép-nél helyezkedett el, de ez már egy másik történet…
