Mi Anyák napján is vigyázunk a nagymamákra, dédmamákra. A virág idén a kezek helyett az ablakba kerül majd.
Új ember lett. Újjászületett. Új nevet is kapott: „Anya”. Életet adott valakinek, akit aztán táplált, szeretett, oltalmazott hosszú éveken át. Akkor is, ha fáradt volt. Akkor is, ha beteg volt. Akkor is, ha szeretett volna egy kicsit egyedül lenni. Akkor is, ha újra nő akart lenni…Mindig. Aztán felnőtt lett a kisbaba, de még mindig úgy látta őt maga előtt, mint a karjait magasba emelő csöppséget, aki arra vár, hogy felvegyék és babusgassák. Pedig ő már önálló életet kezdett, a maga útját járta. A kapott értékek, elvek egy részét magával vitte, a másik felét elhajította.
Ő már a saját életét építette. Társat is talált, gyermekei is születtek. Új családja lett, de azért volt néhány jeles ünnep, mikor hazalátogatott néhány jó szóra és egy ölelésre. Az évek teltek, az unokák is nőttek. Nagymamaként látta bennük gyermekét. Látta az apró vonásaikban, a kedves gesztusaikban, hallotta a csilingelő hangjukban. Arra a néhány percre újra igazán boldog volt. Csak nézte őket, meghatottan, békés szeretettel a szívében. Aztán ők is megnőttek, szülőkké lettek, és egyre kevesebbszer jöttek. De még mindig volt néhány különleges nap, amikor megszólalt a csengő, és ő szaladt, – amennyire dédnagymamaként szaladni lehet – a kiskapuhoz. Szaladt, hogy hallja már a harmadik generációtól is ugyanazt az édes dallamot, ugyanazokat a kedves sorokat, amiket ötven évvel ezelőtt is könnyes szemmel hallgatott.
Idén is ezt a napot várja, pedig tudja, más lesz, mint a többi. Azt is megérti, miatta, az ő biztonsága érdekében lesz más, mégis nagyon fáj neki. Elmondták a tévében is sokszor, azért szükséges most a távolságtartás, mert azt akarják, hogy még sok-sok éven át köztük legyen, és jövőre újra mehessenek hozzá köszönteni. Mégis fáj, hogy nem lesz meg az ölelés. Hogy ráncos kezével nem simíthatja végig a legkisebbik hosszú aranyhaját. Hogy nem foghatja meg unokája kezét, és hogy nem adhat egy puszit drága gyermekének a virágért, amit Anyák napjára hozott neki. A virágért, mely mint minden évben, most is a szeretet, a tisztelet és a hála jele. Amiért mindig feltétel nélkül szeretett. Amiért minden cselekedet mögött képes volt meglátni a jót. Amiért sosem kereste a hibát. Sosem szidott és sosem büntetett. Nem hangos szóval, hanem megértő szeretettel nevelt és terelt. A virág, mely most nem a kezébe, csak az ablakába kerül, a köszönet jele. Köszönet azért, amit sok-sok éve adott a gyermekének, és amit így ő továbbadhatott az ő gyermekének… Köszönet az életért.
