Április harmincadika a méhek magyarországi napja. Ebből az alkalomból beszélgettünk az Orosháza és Körzete Méhész Egyesület legidősebb tagjával, Halustyik Lászlóval.
A méhészek különleges emberek. Legtöbbjük gyerekkorban kezdi és minden viszontagság ellenére ki is tart hobbija, szenvedélye, életformája mellett a végsőkig. Laci bácsi is ilyen. Nyolcvan évesen is aktívan méhészkedik és részt vesz az egyesület életében.
– Hogyan kezdődött?
– Negyvenben születtem. Nagybátyám, egyben keresztapám méhészkedett és állandóan ott lábatlankodtam körülötte. Érdekelt, megszerettem. Nagyon szerettem volna egy rajt befogni, de soha nem sikerült. Amikor kimaradtam a nyolcadikból, egy rokontól kaptam az első méhcsaládot. Egy idős bognármester, aki szintén méhész volt, készített egy kaptárt és így kezdődött. Persze meg-megszúrtak a méhek engem is, de ez nem vette el a kedvemet – mesél a kezdetekről Halustyik László.
– Többé nem is hagyta abba. A nehéz időkben segített a méhészkedés?
– Anyagilag sokat nem, hisz kevés méhcsaláddal csináltuk, de mégis jelentős volt, hogy mindig volt jó minőségű friss méze a családnak. Azután az idők során folyamatosan nőtt az állomány és lett egyre több és több. Száznegyven családig szaporodott fel. Változott persze itt is minden, a kaptárak, a technika – első járművem egy Csepel volt – de alapjaiban azért ugyanaz maradt, mint régen. A vándorméhészetemet tavaly adtam el, de azért huszonkét családot meghagytam – folytatja a történetet Laci bácsi.
– Hogy bírja, hisz a méhekkel vándorolni kell?
– A vándorlás az megmaradt. Van egy kis teherautóm, amin pont elfér a huszonkét kaptár és megyek most is. Repceföldekre, aztán Lajosmizse környékére akácra, később olajretekre, napraforgóra. Bírni kell hisz az ember felelősséggel tartozik az állataiért, nem lehet magukra hagyni őket, törődni kell velük. Azt hiszem, amíg élek, vagy amíg tudok menni, addig folytatom. Ezt nem lehet abbahagyni. Azt szokták mondani a méhészek, hogy aki egyszer megérzi a kaptárak mögött az a jellegzetes, kellemes propolisz illatát, soha nem szabadul tőle. Én sem akarok – teszi hozzá a legidősebb méhész.
Laci bácsi bánatára sem a fiai, sem az unokái közt nincs aki folytatná a méhészkedést, de már tulajdonképp ezzel a gondolattal is megbarátkozott. Reméljük, hogy még sokáig megy az a kis teherautó és sokáig készítheti Halustyik László és apró „munkatársai” a kiváló magyar mézet.
