A jó idő, a meleg megérkeztével egyre többen keresik fel a vízpartokat. Sokan nem a zsúfolt strandokat részesítik előnyben a pihenésre, nekik viszont számolniuk kell a sok élmény, a nyugalom mellett az ott élőkkel is.
Folyóink, tavaink partján járva, netán sátrat verve, a madárdal mellett az elsők, „akikkel” találkozunk, a szúnyogok. Ezek a számunkra kellemetlen vérszívók a folyó áradása, vagy egy-egy nagyobb eső után kinn maradó kisebb pocsolyákban, kiöntésekben milliószám szaporodnak. A természetvédelmi területeken nem is irtják őket, nagy örömére a belőlük táplálkozó énekesmadaraknak, denevéreknek, fecskéknek, békáknak.
A kényelmüket minden más elé helyező emberek persze azt várnák, hogy mindenütt irtsák ki a szúnyogot, a természetből nagyobb részt látó, több összefüggést figyelembe vevő szakember azonban mást gondol erről.
– Ezek az említett lények évezredek óta természetes részei az ökológiának. Ott élnek, ott vannak. Ha odamegyünk, persze lehet védekezni. A hosszú ruházat például megoldás lehet a kullancsok és a szúnyogok nagy része ellen. Ha valaki nem szereti, hogy esetleg melege van, a kereskedelemben kaphatók különféle szúnyog és kullancsriasztó készítmények, de mostanában kullancsűző karkötőket is forgalomba hoztak. Önzőség az emberek részéről azt elvárni, hogy a saját védelmükről gondoskodás helyett irtsák ki globálisan a szúnyogot. Borzasztó, hogy a szúnyogok mellett sok más rovar is elpusztul ilyenkor és őket követik a rovarevők, énekesmadarak és a többiek, hogy a növények elmaradt beporzásáról már ne is beszéljünk. A négy lábon álló ökológiai asztal egyik lábát ha kihúzzuk, billeg, borulhat az egész. A magam részéről radikális környezetkárosításnak tartom ezeket a permetezéseket – mondja Boldog Gusztáv természetvédelmi szakember.
Villás farkú fecskemadár
A természetben sokat járók tapasztalhatták, hogy az utóbbi években drasztikusan lecsökkent a magyar ember egyik kedves madara, a fecske létszáma. A régebben mindenfelé cikázó, eresz alatt, istállóban fészket rakó kis barátainkból mostanság alig-alig látni néhányat. Pusztulásukban jelentős szerepet játszik az egyre elterjedtebb rovarirtás, de egyéb okai is vannak.
– Nagyon sok oka van. Az új kemikáliák bevezetésétől kezdve az uniós normák bevezetéséig. Az állattartó telepeken a kötelező trágyakezeléssel, légyirtással jelentős táplálékbázis esett ki. A tanyasi, falusi állattartás csökkenésével, ahol istállónként két-három fecskefészek volt, most egy sincs. Aztán itt vannak a különböző rovarirtások. A városokban ma már nem csak a szúnyogot, de a szárnyas hangyát darazsat gyérítő permetezések is mindennaposak. Ráadásul ez általában fecske szempontból a legrosszabbkor történik. Az anyamadár és a fiókák egyik nap még boldogan, jóllakva ülnek a fészekben, aztán jön egy repülőgép és utána jó néhány napig semmi táplálékot nem találnak. Nyomorultul elpusztul a fészekalj. Sokszor az emberi butaságnak és lustaságnak esnek áldozatul. Ahelyett, hogy egy műanyag, vagy fém lapot szerelnének a fészek alá, inkább leverik a fészket (nemegyszer tojásokkal, fiókákkal együtt), hogy a madarak ne piszkítsanak a járdára – sorolja a szakértő.
Nem csak nemzeti parkjainkban, de bárhol járunk a természetben, az legyen az első számú szempont, hogy vigyázzunk rá. Ne akarjunk azonnal mindent kiirtani, és ha történetesen mezei egeret, vagy más állatkát látunk a sátrunk mellett, ne feledjük, hogy ők vannak otthon. Mi jöttünk hozzájuk…
