Egyszerűen azért szeretek mesét mondani, amiért levegőt venni. Ez az engem legjobban boldogító műfaj. Ezért jártam én koldulni többféle messzi vidékekre, és ezeket adom én a színpadon tovább.
Napjaink felgyorsult életritmusában megállít, élményt ad, elvarázsol. Berecz András mesemondó más dimenzióba emeli a kimondott szavak sorát, ahogy fogalmaz: kihasználja a mesét arra, hogy felmutassa ezt a sűrű magyar prózát.
A népmese napján, közelgő orosházi fellépése okán beszélgettünk a Kossuth-díjas énekes, népmesegyűjtő előadóművésszel.
– Milyen célt szolgál a mesemondás az Ön számára?
– Bennem nem annyira a népművelői szándék él, nálam első az élmény. Egyszerűen azért szeretek mesét mondani, amiért levegőt venni. Ez az engem legjobban boldogító műfaj, szinte az éhségemet tudom vele csillapítani. Ezért jártam én koldulni többféle messzi vidékekre, és ezeket adom én a színpadon tovább. Megcsillantom, hogy itt van a magyar nyelv a legnagyobb pompájában. Olyan lehetőség, amelyben fel lehet mutatni ezt a sűrű magyar prózát, amit az öregebbek még ismertek, most kezdtünk ebben egy kicsit megfogyatkozni.
– A mese mindenkinek való?
– Igen, vannak egyszerű mesék, amelyek a gyermekeknek valók. Aztán vannak a nagy, világmagyarázó mesék, amelyek keresik az értelmét annak, hogy mit is keresünk mi itt, mit akar velünk a Teremtő. Hogy viszonyuljunk ehhez a villanásnyi élethez: élni, halni és szerelmesnek lenni tanít, tájékozódni a világban. Ahány emberi vágy, ahány óhaj, ahány törekvés van, az valamelyik mesében biztos, hogy ott van. Csupa biztatás, és amúgy mértéktartás. Úgy okos, hogy közben nem hivalkodik, és közben érthető is. Nagy-nagy ritkaság, mert az okos ember egyik címere a mai világban az érthetetlenség. Úgy beszél, hogy ha lehet, ne lehessen érteni.
A sok homográfolás, a nyögdösés, mintha tonnás sziklákat vinne a hegytetőre, holott igen sokszor kaviccsal ugrabugrál halmokon. A mese meg olyan könnyedén lép kettőt-hármat fel az égig, hogy a mai világban ez szinte provokáció.
– Mi a kedvence mostanában?
– Változó, de jó pár éve a nagyotmondó katonatörténetek, a Háry János-féle mesék. Sok réteget vélek felfedezni benne, a látszólagos hazugságon túl a feltétlen jókedv, a játék a szavakkal, a hátrafelé bukfenc, minden percen a közönség szórakoztatása. Igazi csörgősipkás királyi bolond-móka ez. Legszebb állapot, amikor világháborúból, orosz hadifogságból, sok szenvedésből hazajöttek az emberek, sokszor láb nélkül, sokszor olyan házba, ahová már nem várták őket, és a kezük megmaradt. Amikor kérdezték, na, mi történt, csak a bolondság folyt belőlük. Nem azért, mert megbolondultak, hanem mert ki tudták húzni magukat a szomorúságból, saját hajuknál fogva. Ehhez kellett a varázsszó, a valóságot felforgató világkép.
Október 7-én színpadon: Berecz András.
– Mennyire visz egyenes út az estjein, mennyire változtat rajta időközben?
– Vannak olyanok, amelyeken nem, mert egyenesen haladnak egy cél felé, amelyet én kutattam több évig. Legutóbb például a testvéri szeretet és gyűlölet témában. Ott, ha megindítom az estét, csak kicsiségeken lehet reagálni. De vannak olyan esték, amikor azt a mesét mondom el, ami a két deci bor alatt van. Tehát muszáj leigyam róla, és amit ott találok, azt elmondom. A Félbevágott pipafüst is hatalmasan képlékeny. Mondták, valami címet adjak. Hát, ha muszáj, én adok. A pipafüst jótékony, mert elfedi a világot, énelőlem is tökéletesen elfedi a meséimet, amelyeket ott el fogok mondani. De félbe vágom én a pipafüstöt, és akkor kiderül talán számomra is, hogy mit fogok előadni.
