Gyerekként kezdte és végigkísérte egész életét, ma pedig kevesen vannak Orosházán, akik Szűcs László nevének hallatán ne gondolnának a fotózásra. Ő azt mondja magáról, hogy elsősorban szolgáltató, ugyanakkor olyan kincsek rejtőznek archívumában a város történetéről, mint senki másnak.
Azon járt az eszem, amíg Laci bácsi fotós főhadiszállására tartottam, hogy bár nagyon sokan ismerik őt a városban, de igazán csak néhányan. A többségnek ő üzletember és – legalább egy generáció számára – fényképész. Közben pedig olyasvalaki, akinek abban a szerencsében lehetett része élete során, hogy a hobbija a hivatása. Amikor kezdte, még nagy dolog volt egy fénykép elkészítése, előhívása.
– Több mint ötven éve, 10-11 éves koromban kezdtem a fotólaborálást, édesapám vezetett ebbe a dologba be és onnantól kezdve én aztán fotóztam mindent, amit értem.
Végigkísérte objektívjével a szocializmus évtizedeit, a rendszerváltást, a technológia forradalmát, vannak felvételei május 1-jei felvonulásokról, alapkőletételekről, de Kádár János temetéséről is.
– Van egy hatalmas archívum is otthon, amit össze kellene már rakni, el kellene kezdeni rendezgetni, mert ez szorosan kapcsolódik a város történelméhez. A hetvenes évek elején az ifjúsági házban voltam ilyen fotószakkör vezető, aztán a Művelődési Házban volt fotóklub, akkor még olyan nevekkel, mint Krausz Imre, Gyevi József, Gerencsér Tibor. Ők már mind odaát fényképeznek – idézi fel a régmúltat némi nosztalgiával.
Aztán jöttek a kórházi évek, tíz évig ott fotózott, miközben három műszakban dolgozott az üveggyárban és vitte a vállalkozást. Felesége, Zsóka asszony mindenben támogatta, kezdetben azzal, hogy megtűrte a „fotóműhelyt” a konyhában, később pedig maga is beállt dolgozni a cégbe, sőt elvégezte az iskolákat és aranykoszorús mesterfotós lett. Ezzel sokat segített, de Szűcs László így is azt mondja, sose volt ideje azon gondolkozni, kinek a stílusát kövesse, nem volt ideje művészképeket készíteni, mert a kötelező mellett erre már nem maradt. Viszont a fotózás mindig élmény volt számára és az a mai napig is.
– Olyan helyeire jutottam el a világnak a szakma által, ami azt mondom, hogy kevés embernek adatik meg. Japánban voltam például az egyik nagy cég vendége 10 napig – mondja, miközben mutatja az iroda falán lévő egyik képet, amelyen a vállalat elnökével és annak feleségével mosolyognak az objektívbe. – De fotóztam Göncz köztársasági elnök urat is. Egy prominens orosházi személyt kísértem, aki igen magas állami kitüntetést kapott. Volt szerencsém kezet fogni és beszélni az elnök úrral. Tehát kellett nagyon magasról és nagyon mélyről is készíteni fotókat. Ahogy a megrendelők éppen kívánták.
A rendszerváltás környéki évekhez számos emlék, mondhatni, kaland fűzi, az egyik éppen Kádár János temetésén esett meg vele.
– Az üveggyárban kitalálta a brigádvezető, hogy vigyünk fel koszorút a temetésre, hiszen egy szocialista brigádnak ezt így illik. Kaptunk is a gyárból mindjárt egy mikrobuszt, hogy felmenjünk Budapestre. Én ugye vittem a fotóaparátot és mindjárt le is szakadtam a csapattól, mondtam nekik, hogy majd találkozunk. A munkásmozgalmi pantheon előtt ravatalozták fel Kádár elvtársat, élő sorfal volt az út mind a két oldalán, ahogy hozták.
És amikor elhaladt előttem a koporsóval a menet – mai napig nem tudom, hogy honnan jött elő az ötlet belőlem -, de az előttem lévő kis nyíláson beléptem a gyászmenetbe Pozsgai mellé és fölmentem vele a ravatalhoz. Én ott igyekeztem elvegyülni. Magyar fotós nem is tudom, hogy volt-e akkreditálva, a sok külföldi között lavíroztam és ugye fotóztam. Egyszer csak azt veszem észre, hogy az összes fotós eltűnt és én vagyok ott egyedül. A biztonságiak persze azonnal odajöttek és kérdezték, hol az akkreditációs kártyám, mire én adtam az ártatlan, hogy valahol biztosan elvesztettem. Szerencsére csak annyi történt, hogy kivezettek a sorfalon kívülre, hála Istennek, hogy más következménye nem volt, mert akkor azért még lehetett volna – meséli és látszik, hogy most is emlékszik minden mozzanatra.
És még számtalan kaland fűződik a fényképezéshez az újszülöttek fotózásától kezdve rendőrségi razzián át a rendszerváltás utáni első kuplerájban tett látogatásig.
– Éjjel indultunk neki Cserkeszőlőnek Csete Icával, mentünk riportot csinálni a hírlapnak. Megérkeztünk, fogadott is minket a madam, aztán amíg az Ica beszélgetett, én úgy gondoltam, elvonulok az egyik hölggyel és megcsinálom a képeket, ilyen félaktokat az újságnak. Mire visszaértünk, Ica épp arról faggatózott, mégis milyen mozdulatokkal szokta a lány masszírozni – masszázsszalonként működött a kupleráj – a kuncsaftokat. Az elkezdte mutatni, majd egyszer csak felvillant a nagy ötlet és közölte, hogy nem tudja jól elmondani, de hát itt vagyok én, majd rajtam megmutatja. Hát, hirtelen belém ragadt a levegő is – beszél nevetve.
Aztán elkomolyodunk megint.
Fél évszázad társadalmi, történelmi, várostörténeti és technikai átalakulását dokumentálta, abban a bizonyos archívumban százezernél is több diát őriz. Újabban pedig az albumok helyét átvették a merevlemezek. Mint mondja, a technológia változásával együtt kell élni, hiszen az a fejlődést szolgálja, de közben ők fényképészként, szolgáltatóként nagy veszteséget kénytelenek elkönyvelni.
– Korábban úgy volt, hogy akkor láttad a fényképedet, ha előhívattad a filmet, a többség behozta kidolgozásra a családi fotókat. Ma ilyen nincsen, ma mindenben van fényképezőgép, még állítom a fakanálban is, szédületes az átalakulás. Emlékszem arra, mikor először mondták, hogy digitális fényképező, én csak néztem ki a fejemből, mert nem értettem. Mi az, hogy nincs benne film és fénykép van belőle, egyszerűen nem értettem és mondtam is, hogy soha nem lesz olyan, mint a filmes gép, hiszen a filmen 20-22 millió pixel van egy kis Leica kockán és itt soha nem lesz annyi.
Lett. Sőt, még több is lett és hamarosan Laci bácsi is megszokta, megtanulta a digitális világot. Ma már a nagy újítók között van és nem csak a berendezéseivel, hanem az elképzeléseivel is. Ő készítette Orosháza légballonos felvételeit, most pedig egy drón vásárlását tervezi. Már nem csak magának.
– A fiam először autószerelő szeretett volna lenni, és amikor elvégezte az iskolát, leültünk vele, hogy mihez akar kezdeni. Felajánlottuk neki, hogy válasszon, nyitunk egy műhelyt, valamilyen vendéglátóhelyet vagy beszállhat a vállalkozásba fotósként. Örülök nagyon, hogy végül az utóbbit választotta, van, aki tovább viszi, amiért egy életen át dolgoztam.
Tapasztalatai már a felnövekvő fotósgenerációt segítik
És nem csak az ifjabb Szűcs László döntött a fotózás mellett. A technikai fejlődés nagyon sokaknak ad lehetőséget, hogy kipróbálják magukat. Például a tavaly novemberben újraalakult Orosházi Fotóklub tagjainak is, akiknek Laci bácsi örömmel segít a szakma fortélyainak elsajátításában.
– Innentől kezdve bárki tud fényképezni, gyakorlatilag egy gombnyomás, ami lehetőséget ad arra, hogy nagyon nagy tömegekhez jusson el a fotózás, minél többen tudjanak kreatív fotókat csinálni. És a mai fiatalok már ebbe nőnek bele, nem is tudják, mi az a filmes gép. De nagyon ügyesek, nagyon jó a látásmódjuk, meglátják a pillanatban, amit meg kell örökíteni és ötletesek, kreatívok – jellemzi a következő generációt.
Neki viszont újra fel kellett építenie magát, mert azt mondja, a filmes fotózás kora lejárt. Anyagi szempontból sajnálja, máskülönben viszont nem, mert úgy véli, sokkal nagyobb a lehetőség a digitális fotózásban, az utómunkálatokban. Ezzel együtt örömmel nyugdíjba menne már, el is tudja magát képzelni nyugdíjasként. Kint a lesen ülve, hallgatva a természet hangjait. Ugyanis a hivatásos hobbija mellett van egy másik is: vadászik. De előbb kell egy drón…
