Útra kelés a XVIII. században a Német Birodalom különböző részeiről, hazakeresés, letelepedés és megnyugvás Magyarország valamelyik vidékén. Hasznos állampolgári lét – majd a második világháború minden bűne: csakhogy a „kollektív büntetés”, a gyűlölet azokra hárul, akik minderről mit sem tehetnek.
A magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapja január 19-e. Ennek apropóján írt összefoglaló emlékezést és történelmi kitekintést dr. Abonyi Lajos nyugalmazott pedagógus, az orosházi Német Nemzetiségi Önkormányzat első elnöke, akinek családja elszenvedte a kitelepítést.
„Nem érdemli meg a svábság a kegyelmet”
A németek „visszatelepítése” egykori hazájukba, az „anyaországba” 1946. január 19-én, Budaörsön kezdődött és 1948. júniusában fejeződött be Baranyában. Előtte és ezzel párhuzamosan börtön, internálótábor, szibériai kényszermunka, s a „belső telepítésnek” nevezett ide-oda űzés lett a sorsuk. Fűtetlen marhavagonokból álló szerelvények ablakrácsain kihallatszó sírás, kétségbeesett mondatok foszlányai, a magyar himnusz görcsös éneklése, a vagonok oldalán a szemrehányó felirat: „Mi azért mégis magyarok maradunk”. Hogyan ellensúlyozhatta volna mindez az elképesztő gyűlöletet, amely a németségre ömlött egészen a határig?! A fékeveszett közvélemény-formálás pedig a valamely oknál fogva egyelőre itthon maradókat nyomasztotta, keserítette, félemlítette tovább.
A Nemzeti Parasztpárt programját – és ezen belül Kovács Imre nacionalista gyűlöletbeszédét – a politikai pártok többsége elfogadta. „Nem érdemli meg a svábság a kegyelmet. Ha végigtekintünk az elpusztított országon, a felrobbantott hidakon, a kiégett városokon, ne feledjük el, hogy ez majdnem teljesen az ő bűnük. (…) Az egész magyarság kollektíve felelős a svábok tetteiért.
Nincs irgalom, nincs kegyelem. A legradikálisabb megoldást követeljük: a svábokat egytől egyig ki kell telepíteni az országból. Le merjük írni, ki merjük mondani: harminc kilós csomaggal és ötven pengővel menjenek.”
Az akkori magyar vezetés nem értette meg Bibó Istvánt, aki Gyöngyösi János külügyminiszternek készített tanulmányában rámutatott arra, amire a kormány nem figyelt: „Azzal, hogy nekikezdünk svábjaink tömeges kitelepítésének, nemcsak jogcímet adunk mindenek előtt a cseheknek arra, hogy ugyanezt tegyék az alájuk került magyarokkal, hanem még azonfelül azt az ürügyet is nyújtjuk számukra, hogy a magyarországi svábság kitelepítésével Magyarországon óriási helyek szabadulnak fel, amelyek nagyszerűen képesek befogadni az utódállamok magyarságát..” (Benes csehszlovák államelnök 1945. február 16-i rádióbeszédében meghirdette a csehszlovákiai magyarok és németek „ügyének végérvényes megoldását”.)
A gyerekek és a nők is a „háborús bűnök” miatt szenvedtek
A magyarországi német nemzetiségű lakosság egy részének kitelepítését a potsdami értekezlet a Szövetségi Ellenőrző Tanácsra (SZET) és a Szövetségi Ellenőrző Bizottságra (SZEB) bízta.
Az 1945. évi november hó 20-án kelt 1945: XI.tc.15. §-ában többek között elrendelik:, hogy Németországba köteles áttelepülni az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, aki a Volksbundnak vagy valamely német fegyveres alakulatnak (SS) tagja volt. Ez nem vonatkozott a nem német nemzetiségű (anyanyelvű) személy vele együtt élő házastársára és kiskorú gyermekeire, valamint a közös háztartásban élő szülőkre, nagyszülőkre. Az „áttelepülésre” kötelezettek minden ingó és ingatlan vagyonát zár alá vették.
A 12 évnél fiatalabb kitelepített gyerekek száma meghaladta 60 ezret. (Ők nyilván nem voltak a Volksbund tagjai vagy önkéntes SS-katonák, de háborús bűnösök sem… A lajstromba vett nők száma több volt 155 ezernél.
Az elűzetés a táborokba való begyűjtéssel indult. A gyűjtőtáborok szomorú képet mutattak. Ennél szomorúbb csak a gyűjtőtáborokba való terelés módszere volt. Sok helyen a németek ellenálltak.
A rendőrség veréshez, megbilincseléshez folyamodott. Némely helyen orosz katonák(!) vették védelmükbe az üldözötteket. A kiűzés éjjel történt, az emberek még élelmet sem tudtak magukkal vinni.
A németek helyére érkezett telepesek, akik (életmódjuk, hozzáértésük, munkához való hozzáállásuk miatt) nem kaptak 1945 tavaszán földet, rámutathattak a németek bármely házára, s annak lakóit máris elűzték onnan. Sokszor az új telepesek rövid időn belül felélték a házban találtakat, s máris továbbálltak.
A gyűjtőtáborokban tüzelő, élelmiszer nem volt. Naponta temetniük kellet valakit a társaik közül. A mosonszolnoki táborba például hét falu lakosságát sűrítették össze. A környék magyar lakossága elítélte az egész akciót, és megtagadja, hogy kocsikat adjon a német lakosság elszállítására. A szenvedések, a megaláztatások, a lelki és fizikai terror a túlélőkben sírig tartó nyomokat hagyott. A kormány az itthon maradottak vagyoni és állampolgári jogait korlátozta.
213 ezer embert telepítettek ki
Magyarországon a megváltozott hatalmi viszonyok, a szlovákiai magyarok áttelepítésének befejezése lehetővé tette a német lakosság kitelepítésének végleges lezárását. A Minisztertanács 1949-ben leszögezte, 1950-ben érvényesítette, hogy Magyarországon befejeződött a német lakosság kitelepítése. Az ezzel kapcsolatos intézkedések hatályukat vesztették. A német nemzetiségűek négy évi jogfosztottság után a magyar állam egyenlő jogú polgáraivá váltak.
Hivatalos (nyugat)német források szerint 213 ezer 196 személy érkezett kitelepítettként Magyarországról az amerikai és a szovjet megszállási övezetbe.
Hosszan lehetne írni a fizikailag, lelkileg tönkretett emberek életéről. Azokról, akiknek sikerült visszatérni hazájukba. Mert ők Magyarországot továbbra is „kedves szülőföldünknek” nevezték és nevezik. Ma már csak egyet akarnak: felejteni, felejteni minden borzalmat. Szülőhazájukról pedig így emlékeznek: „Oh schönes Ungarnland, wo meine Wiege stand….” „Oh szép Magyarország, ahol a bölcsőm állt….”
Utóirat: A családom elszenvedte a fent említett eseményeket.
